Jókai Puskint állítja romantikus regénye középpontjába, a szabadság költőjét, aki a decembrista nemzedék vágyait, akaratát, törekvéseit fejezte ki. Lehet, hogy a mai Oroszországnak még nincs Puskinja, de van sok tehetséges költője, akik – Puskinhoz hasonlóan – a nemzet reményeit, vágyait, törekvéseit közvetítik felénk. Új decembrista nemzedékkel állnánk szemben? Szvetlána Allilujeva Sztálina írja emlékirataiban: „Nemzedékem nagy részének teljesebb volt az élete, mint az enyém. Akik nálam öt-hat évvel idősebbek, azok a legjobbjai ennek a nemzedéknek. Kevesen maradtak közülük életben, igaz. De az életben maradtak a nemzet virágai. Ők a holnap decembbristái, akik hallatni fogják szavukat, s élni tanítanak bennünket. Erős hitem, hogy szavuknak súlya lesz Oroszországban, s hogy Oroszország éhesen vár okos és új szavaikra, okos és új tetteikre.” Ennek az új, nevezzük így, decembrista nemzedéknek költeményeiből gyűjtöttünk össze, tanúságként, egy kötetre valót.
*
E generáció első követelménye ma is, akár csaknem százötven esztendővel ezelőtt, a cenzúra eltörlése. Nemzedéki különbségek aligha játszanak szerepet e kérdésben. Az ötven év feletti Szolzsenyicin ugyanolyan elkeseredett felháborodással szól a cenzúra önkényéről, mint az alig harminc esztendős Voznyeszenszkij. „A cenzúra – írja Szolzsenyicin a szovjet Írószövetség IV. kongresszusához (1967) intézett levelében – alkotmányellenes intézmény, s ezért törvénytelen. A cenzúra, mely az Irodalmi Főhatóság szemérmetes titulusa mögé rejtőzik, olyan intézmény, amely Damoklész kardjaként függ szépirodalmunk teste felett, s írástudatlanok önkényének szolgáltatja ki az írókat. Középkori csökevény ez, amely különös módon, csaknem a 21-ik századig vonszolja matuzsálemi életét.”
Szolzsenyicin a cenzúra azonnali megszüntetését javasolja. „Javaslom a kongresszusnak, határozatban követelje mindenféle – burkolt vagy burkolatlan – cenzúra eltörlését, s ekként szabadítsa fel a kiadókat attól a felelősségtől, hogy csakis olyan műveket nyomtathassanak ki, amelyeket a cenzúra előzetesen jóváhagyott.”
A fiatal Voznyeszenszkij még ingerültebben fakad ki: „Nem rólam van szó. A szovjet irodalom sorsa, tisztessége, világhíre forog kockán. Meddig el magunk mocskolásában? Meddig tűrjük az ilyen módszereket az Írók Szövetségében? Mert itt ez a szokásos, a hazúgságnak és a kijátszásnak ilyen praktikáihoz folyamodnak rendszeresen. Így kezelik nem egy írótársunkat. Leveleinket sohasem továbbítják a címünkre, vagy éppenséggel mások válaszolnak a nevünkben. Otrombasággal telt valódi kaméleonok. Amerre csak nézünk, hazúgság, hazúgság, a kulturált emberi érintkezési formák teljes hiánya, s ismét csak hazúgság. Szégyelnem kell, hogy ugyanabba a Szövetségbe tartozom, amelyikbe ezek. Íme, ezért írtam ezt a levelet is újságjuknak, melynek neve: »Igazság«.”
Tegyük hozzá az igazság kedvéért, hogy a Pravda a levelet mind a mai napig nem közölte.
*
Úgy tűnik, kísértet járja be, ha nem is Európát, Oroszországot. Igaz, ez a kísértet ma nem a kommunizmus, hanem a szólásszabadság kísértete; nem a Kommunista Kiáltvány, hanem – amint egy fiatal orosz költő írja – az Emberi Kiáltvány kísértete. Eljött volna a nagy felébredések ideje, amikor a dies irae, dies illa tömör akkordjait még a süket füleknek is meg kell hallaniok? Annyi bizonyos, hogy napirendre került, Oroszországban is, a szív és az ész forradalma az utilitarianizmus és a sztálinista irracionalizmus embertelenségének Szent Szövetsége ellen. S a kísértetek – az eszmék – ahogyan ezt Marx oly helyesen megállapította, anyagi formát öltenek, átlépvén az országok és pártok határait. A sort a magyar írók nyitják meg1953-ban, 1954-ben, a többiek követik őket: a jugoszláv Mihajló Mihajlov, a lengyel Czeslaw Milosz, Leszek Kolakowski, Slavomir Mrozek, a kelet-német Wolfgang Harich és Wolfgang Biermann, a cseh Ludwig Vaculik, s talán habozva, de az események logikájának foglyaként, a szlovák Ladislav Mňačko. A névsor önkényes, és korántsem teljes. Egyre bővülő kórusukba bekapcsolódnak ma már a cárok távoli országából felénk szűrődő hangok is: a szabadság hangjai a hó alól. Borisz Paszternák, és Anna Ahmatova, Andrej Szinyavszkij és Julij Daniel, fiatalok és idősebbek hangjai egyaránt. Az nem lehet, hogy annyi szív hiába onta vért? A kísértetek logikája szerint a válasz csak tagadó lehet.
*
Kötetünkben, magyarul először, olyan verseket közlünk, melyek nem látták a cenzor vörös vagy kék ceruzáját. Olyan költők tollából születtek, akik ma is Oroszországban élnek. Vannak közöttük ismert költők, mint az orosz költészet egyik legnagyobb alakja, Anna Ahmatova, de akadnak szép számmal olyanok, akiknek nevét sem ismerjük, s nem csak mert álnéven írnak. Akadnak, akik a huszas éveiket tapossák, de akadnak olyanok is, akik fölötte járnak az ötvennek. Ami összeköti őket, akár az 1820-as évek decembristáit a titkos Zöld Könyv, az a szabadságvágy, a „tisztesség és a tisztaság igénye”. Témájuk és magatartásuk különböző. Politikus költők váltakoznak olyanokkal, akik még csak nem is érintik a politika sikamlós lejtőit. De akár így, akár úgy – állásfoglalásuk menthetetlenül politikai állásfoglalássá változik abban az államban, ahol a véleménynyilvánításnak nincs meg a legelemibb lehetősége sem. S ha igaz a nagy amerikai költő, Robert Frost megállapítása, hogy „while politics deals with grievances, the topic of poetry is grief”, akkor az új orosz költészet büszkén sorolhatja magát a második kategóriába. A nemzet és az egyén fájdalmáról írnak a magányos és ismeretlen individualisták éppen úgy, mint a jólismert költők, akiknek cenzúrázott versei esetleg százezres példányszámban látnak napvilágot a cenzúrázott folyóiratok hasábjain. Kötetünk alkalmat kíván nyújtani a magyar olvasónak, hogy megismerkedjék egy kialakult, vagy kialakulófélben lévő, habár szerencsére korántsem egységes csoport képviselőivel; azokkal, akik az úgynevezett „földalatti” irodalom magvát alkotják. Ennek a csoportnak már jellegzetességei is kibontakoznak az egyre inkább elszaporodó illegális folyóiratok hasábjain, amelyek – szerencsénkre és szerencséjükre – Nyugatra kerültek, s újból napvilágot láttak, ezúttal nyomtatásban. Kötetünkben az 1959-1960-ban megjelent, litografált, cenzúrázatlan Szintaxis című folyóirat 1-2-3-as számaiból vettünk verseket. Ugyancsak felhasználtuk a szintén cenzúrázatlan Főnix 1961 és a Szfinkszi 1965 számait is. Anna Ahmatova Rekviemjét és a munkatáborok dalait különféle nyugati publikációk alapján közöljük.
*
Amennyire megállapítható, a Szintaxis kb. 300 példányban jelent meg 1960-ban Moszkvában és Leningrádbanegyidejűleg. Kiadóként A. I. Grinsburg szerepel a kötetben. A fiatal Grinsburg neve azóta ismertté vált Nyugaton, mint a Szinyavszkij perrel kapcsolatos diáktüntetések egyik szervezője s a szovjet intellektuelek tiltakozását hírül adó Fehér Könyv szerkesztője. Többször tartóztatták le, vetették börtönbe, küldték száműzetésbe, állítólagos „államellenes” bűneiért. De meghurcoltatása, akárcsak a decembrista nemzedék legtöbb tagját, csak megerősítette szembenállását az embertelenség rendszerével. Jól ismerjük Kosziginhez intézett levelét, amelyben a titkosrendőrség azonnali feloszlatását javasolja a szovjet élet demokratizálása első lépcsőjelként. Példája itt ismét Puskint idézi, aki, mikor I. Miklós megkérdezte tőle, hol lett volna 1825. december 14-én, ha véletlenül Péterváron tartózkodik, így válaszolt: „A barátaim mellett”. Pontosabban, az akasztófán vagy Szibériában.
*
A versek sorát, szimbólumként, egy névtelen költő verse nyitja meg. Névtelenségét a költő maga is, minden bizonnyal, szimbólumnak szánta, hiszen választhatott volna álnevet, akár a többiek. E névtelenség mögött azonban egy nagyobb és tragikusabb névtelenség húzódik meg: a sztálini korszak névvel aligha jellemezhető traumatikus élménye, amely azonban e versben – s másokéiban is persze – hirtelen felszakadva utat nyit a diktátor halálát követő évek előbb tapogatódzó, később mindegyre tudatosabb, s ekként hatásosabb önvizsgálódásai felé. A költemény, hangulatában legalábbis, Radnóti Erőltetett menetére emlékeztet; az ember integritását ünnepli, azt a kikristályosodó integritást, mely minden megaláztatás és fájdalom ellenére a fajta legelemibb kincse és felemelkedésének záloga. Aligha véletlen, hogy az Oroszországi Névtelennel egyetemben a fiatal költőnemzedék – és ma már csaknem az egész orosz értelmiség – ezt az integritást értékeli a legteljesebb emberi erényként. Az új orosz költészet országútjainak irányjelző tábláiról lehullnak a régi és semmitmondó, elkoptatott szavak, helyükbe a lelkiismeret, az emberi tisztesség, az egyszerű emberség szavai kerülnek. Az Oroszországi Névtelen verse eszmeileg is, történelmileg is mélyen gyökerezik az orosz irodalom hagyományaiban, gondoljunk Nyekrászov hosszú elbeszélő költeményeire, vagy Dosztojevszkij önéletrajzi írásaira (Feljegyzések a Holtak Házából). De alighanem Tolsztoj volt az, aki legelevenebben és legmeggyőzőbben tárta elénk a Feltámadás lapjain a 19-ik század szibériai száműzöttjeinek sorsát, vándorútját. Az összehasonlításból fakadó kép döbbenetes, de korántsem ismeretlen ma már. Az élményt Szolzsenyicin közvetíti prózában, és Viktor Bokov versben; kérlelhetetlen őszinteséggel, szókimondó realizmussal. Bokov – akárcsak Szolzsenyicin – nem titkolja s nem szépíti a foglyok szenvedését. Nem titkolja és nem szépíti a politikai rendszer iránt érzett gyűlöletüket és megvetésüket sem. Emeljük ki Bokov ciklusának azt a részét, amelyben a költő a foglyok és talán egész Oroszország nevében Sztálinhoz fordul – szatirikusan parodizálva a hivatalos Sztálin-ódák nyelvét. De a szatíra hirtelen komolyra fordul, s az éles gúny mögött felvillan a foglyok reménye; az tudniillik, hogy egykoron ők is, de kínzóik is a történelem ítélőszéke elé kerülnek, s az ítélet igazságos lesz, még akkor is, ha ők már nem élik meg. De mi történt azokkal, akik nem pusztultak el? Alekszander Galics erre a kérdésre ad választ a volt politikai foglyok nevében. Megpróbálnak beilleszkedni az új társadalomba? Lehet, hogy megpróbálnak, de csak a kocsmáig jutnak el – a valóságban és szimbolikusan is –, ahol kevéske pénzüket költik egy kevéske italra. A Felhők Szibéria felé úsznak, s az élet velük együtt úszik el; vagy már el is úszott, Szibériában? Műfaj szempontjából Galics verse közel áll a táborokban született népdalok különös és megrendítő sorozatához. Ezekről írja Julij Daniel Bűnhődés c. novellájában: „És egyszerre elérkezett a fogolytáborok dalainak kora. Lassan, fokozatosan, de ellenállhatatlan erővel szivárogtak le hozzánk ezek a dalok távoli Északról és a még távolabbi Keletről, betöltötték a vidéki vasútállomások füstös várótermeit, s ott sziszegtek az amnesztia törvény sorai között is. Akár egy támadó hadsereg előőrsei körülfogták a nagyvárosokat, ritmusaik ütemére csattogtak sínjeiken a villamosok; s végül rongyosan és lefogyva megérkeztek maguk a dalok mesterei is. Lassan már ott tartottunk, hogy még az értelmiségiek is elfogadták e dalokat. Volt abban valami torz és perverz furcsaság, hogy az esti borozásokat kísérő társalgásokat éppen úgy lehetett megkezdeni a Comedie Française vendégszerepléséről, mint a fogolytáborok dalairól. A francia színészek játékáról úgy lehetett szót ejteni, akár a foglyok stilizált káromkodásairól.”
A kötetünkben közölt népdalok a táborok változó hangulatát tükrözik. Vannak közöttük elkeseredett és bánatos énekek, amelyek az élet fájdalmas elviselhetetlenségét panaszolják. De vannak közöttük szatirikus és cinikus gúnydalok is, amelyek a „blatnije”-k, a hivatásos rablók és gyilkosok szókincsét vegyítik az unalomig ismert marxista terminológiával, hogy ekként gúnyolják ki egy képmutató társadalom képmutató bálványait. Sztálin gyakori céltáblája a gúnynak és gyűlöletnek, de hasonlóképpen tűzik gombostűhegyre a foglyok a kegyetlen és megvetett tábornacsalnikokat, vagy az őrséget is.
Ám a munkatáborokból hazatérők nemcsak a múlt szenvedését hozták magukkal, hanem – talán – a jövő ígéretét is. A fiatalabb nemzedék, amely általuk végre közvetlenül megismerkedhetett a sztálini korszak bűneivel és hazúgságaival, tudatára ébredt annak, hogy a hatalom, mely magát a világ legdemokratikusabb és legszabadabb hatalmának nevezte, mit követett el a hátuk mögött, a nevükben. Ez volt az a pillanat, amikor a szégyen és az elhatározás megérlelődött bennük; szégyellték magukat, noha nem voltak közvetlenül felelősek az „apák bűneiért”; s elhatározták, hogy soha többé nem engedik visszatérni a múltat.
A volt moszkvai attasé feleségétől, Madame Helene Zamoyskától tudjuk – aki egyebek közt Szinyavszkij kéziratait Nyugatra juttatta –, hogy milyen volt a légkör ezekben az esztendőkben a szovjet fiatalság körében: „Régi barátaim az egyetemről – írja Madame Zamoyska – hirtelen ráébredtek a tragédiára, hirtelen megértették, mi történt. Nemcsak arról szereztek tudomást, hogy ártatlan emberek milliói pusztultak el a szibériai koncentrációs táborokban, hanem arról is, hogy ezekben a bűnökben milyen része volt magának a rendszernek. Fellobbanó szégyenérzetük ekkor párosult elhatározásukkal, hogy sohasem tűrik el mégegyszer passzívan az igazságtalanságot”.
Ily módon a hatvanas évek közepén, úgy tűnik, az orosz írók is ráléptek magyar írótársaik útjára. Több mint tíz-tizenkét esztendővel a magyar intellektuelek lázadása után, az érzelem és értelem kettős szorításában ugyanazt az elhatározást érlelték ki magukban, amely a magyar írókat vezette a forradalmat megelőző esztendőkben; a hazúgság tűrhetetlenné és elviselhetetlenné lett számukra is. Ennek a szégyenből fakadó elhatározásnak mindeddig legerőteljesebb kifejezője, Andrej Voznyeszenszkij, aki a Pravdához írt és fentebb idézett levelében és az ahhoz csatolt versben ad szót ennek a tűrhetetlenül sürgető és égető szégyenérzetnek. Nyilvánvaló, hogy ennek a problémának megnyilvánulási formái különbözőek. Alexander Galics Hallgatni arany című verse a szégyenérzetet a Sztálin halálát követő korszak morális válságának egy másik, újabb területére terjeszti ki, a múlt erkölcsének vizsgálatára. Galics szembeállítja a relativista, dosztojevszkijánus, „mindent szabad” etikájának törvényeit a lelkiismeret abszolút törvényeivel. Verse nem személyeket ítél el, hanem egyfajta magatartást: a hallgatást, ami talán rosszabb volt a tettnél; azt a korszakot, amikor a hallgatás azonossá válhatott – akarva-akaratlanul – a gyilkossággal. A szégyenérzet azonban csak talaja – jó termőtalaja, tegyük hozzá – az önvizsgálat további fejlődésének. Ezek közül említsük meg elsősorban a bűnösség vagy felelősség kérdését. Aligha kétséges, hogy a szovjet pártfunkcionáriusok manapság mindent elkövetnek a „személyi kultusz” (milyen jellemzően képmutató kifejezés” – írja Gleb Sztruve) bűneinek elhallgatására, de legalábbis arra, hogy ezeket a bűnöket – könnyű feladat! – Sztálin nyakába varrják, s ezzel magát a rendszert mentsék fel bűnei alól. Nehéz lenne megjósolni, meddig sikerül életben tartani a hazúgságnak ezt az új formáját. Aligha véletlen, hogy Németországban az egykori náci pártfunkcionáriusoknak ez nem sikerült sokáig, mivel maga a rendszer omlott össze. A Szovjetunióban és a kelet-európai népi-demokráciákban a rendszer érintetlenül áll még ma is, sokszor még a képviselői is azonosak a sztálini korszak képviselőivel. Golovin verse, a „Régi pártagok éneke” viszont azt mutatja, hogy az emberi logika általános szabályai alól még a Szovjetunió polgárai sem kivételek. A párt és a rendszer felelősségének kérdése egyre sürgetőbben tör a felszínre. Golovin a kérdésnél egy kérdéssel tovább is megy, a választ is sejteteti. Versének egyik sora felhívás az „új élet” kiharcolására. Ki ellen? Melyik „régi élet” ellen? Golovin nem válaszol erre a kérdésre, de versében előttünk áll a Mauzóleum, akár egy „megolvadt vértócsa”, s az olvasónak alig maradhat kétsége a választ illetően.
A rendszer primitív anti-intellektualizmusa, már-már nevetséges önigazolási kísérletei, az élet mindennapos elviselhetetlen súlya néhány fiatal költőt óhatatlanul pesszimistává nevel. Muza Pavlova például az Élet-et nagy körhintának látja, melyben a szexuális önfenntartási ösztönök satupadjai közé az élet lehangoló realitásai préselődnek. A költőnő azonban nemcsak egyoldalúan pesszimista, noha ezt is megérthetnénk. Másik verse az orosz irodalmi hagyományok egyik legpozitívabb vonásában, az orosz természetábrázolás hagyományaiban gyökeredzik. A 19-ik század e nemes éltető eleméhez csatlakoznak a huszadik században Paszternák természetleírásai a Doktor Zsivágóban vagy verseiben az orosz tájról. Pavlova, akárcsak Paszternák, a „természetes” Oroszországot a boldogság „természetes”-ségével azonosítja.
A fiatal orosz költők nemzeti és egyéni öntudatának felébredése párhuzamosan halad a párt ideológiai értékeinek teljes és végleges elkorhadásával. A nemzeti múlt kutatása, a nemzeti sajátosságok tudatos ápolása kapcsolatba hozza e költő-nemzedéket azokkal az írókkal is, akik emigráltak a forradalom után, vagy ha otthon maradtak, belső emigrációba kényszerültek. Ezt mutatja Vlagyimir Kovsinnak Marina Cvetájevához írott verse is. Marina Cvetájeva, Borisz Paszternákkal és Anna Ahmatovával együtt, azokat a költői eszményeket testesíti meg, amelyeket a fiatal nemzedék a legmagasabbra értékel: a szabadság szeretetét, meg-nem-alkuvást, Oroszország csodálatát (amely magán viseli a krisztusi szenvedés jegyeit, az orosz vallásos filozófia értelmében), és végül, de nem utolsó sorban, az egyén mindenek fölötti fontosságát. Marina Cvetájeva, a huszadik századi orosz költészet talán legegyénibb és legmerészebb alakja, költészetével és tragikus sorsával is megragadja a mai fiatalok képzeletét. Cvetájeva már 1913-ban publikál verseket, s a forradalom kitörésekor elismert költő. Emigrál 1922-ben, követte férjét, a nagy orosz enciklopédia kiadójának fiát, először Prágába majd Párizsba, ahol 1939-ig él. Éles, szovjetellenes költemény-ciklusait a szovjet rendszer sohasem tudta neki megbocsátani. 1939-ben mégis hazatért Oroszországba. Férje és két gyermeke már korábban hazatértek, s állítólag vártak rá Moszkvában. De Moszkvába érkezésekor „sem férjét, sem gyermekeit nem találta ott”, – írja Ehrenburg emlékirataiban, s – „Marina egyedül érezte magát”. Minden oka megvolt rá: férjét hazatérése után hamarosan kivégezték, gyermekeit munkatáborokba száműzték, őt pedig körülvette a rendszer mesterséges, légüres tere. A háború kitörése után deportálták, s 1942 tavaszán egy közép-ázsiai táborban öngyilkosságot követett el. Paszternák ír hozzá 1943-ban egy szomorú s fájdalmas bűntudattól és önmarcangolástól áthatott nagy verset. Kovsin verse, akárcsak Paszternáké, a fiatal nemzedék bűntudatának adóját rója le.
Az új értékék kutatásánál az új költőnemzedék nemcsak a múlt felé fordul, hanem a múlt értékei világánál feltárja a jelen, sőt nem egy esetben a jövő problémáit is. Igor Homin remek kis miniatűrjei például a mai szovjet élet szürke elviselhetetlenségéről adnak számot, hatásosan s elevenen. Alighanem igaza volt annak az orosz emigráns kritikusnak, aki – jó humorérzékkel – Homint avatta a szocialista realizmus valódi képviselőjévé, mivelhogy ő az, aki a valóságnak megfelelően „tükrözi” a szocialista Oroszország életét. A marxista ideológusok és filozófusok egyik kedvenc és manapság mindinkább divatossá váló témája – Marxnak egy fiatalkori megjegyzése alapján – a kapitalista társadalom emberének elidegenedése. Példaként, hogy ti. az elidegenedés nem csupán sajátosan „kapitalista” jelenség, aligha fordulhatnánk jobb helyre, mint Homin kis ciklusához. Az emberi érintkezési formák teljes hiánya (Voznyeszenszkij), a brutalitás, az öncélúság s az értelmetlenné váló szexualitás – ez a képlet, amit Homin hazájában lát, és hűséggel feljegyez. Szergej Csudakov verse pedig az elidegenedés talajából fakadó félelemnek, ennek az existencialista Angst-nak formáját és immár megvalósulását mutatja fel. Az atmoszféra pesszimistább, mint elképzelhetnénk; a magány és elhagyatottság ilyesfajta, megdöbbentően tömör és kétségbeejtően egyszerű képével ritkán találkozunk a nyugati irodalomban.
De az sem kétséges, hogy sokan vannak, akik egyben az egyre inkább elidegenedő világban is könnyen megtalálják helyüket. Mi a titkuk? Artyemij Mihajlov hajlandó a titkot rendelkezésünkre bocsátani, a Csirkefogóság dicséretéről szóló mulatságosan-keserű és keserűen-mulatságos versében. Fújjon a szél akármerről is, a csirkefogók mindig megtalálják helyüket. De itt már nemcsak „egyszerű” csirkefogókról van szó, hanem azokról, akik ártalmasabbak a pénzhamisítóknál is; a nagy érzelmek és még nagyobb ideálok hivatásos meghamisítóiról – pontosabban. Mihajlov könnyed gráciával csirkefogóknak nevezi azokat, akiket Gyilasz néhány esztendővel ezelőtt az „új osztály” tagjaiként kategorizált. S ha az „új osztály” megfogalmazása ég mindig magán viselte a marxista gondolkodás hatását, Mihajlov túllép ezen a korláton is, leegyszerűsíti a formulát. Történelemszemlélete is szintén „leegyszerűsített”. A huszadik század „Feltételei”-nek megrendítő képét festő versében nem tesz különbséget az orosz vagy német koncentrációs táborok között; nem figyeli a kivégző osztagok egyenruhájának színét vagy a rangjelzések közötti különbségeket. Azt mutatja be, mi történt, vagy történik, az áldozat szempontjából, akinek tökéletesen mindegy, hogy milyen gyártmányú fegyverek csöve elé állítják.
Joszif Brodszkij állásfoglalása sok tekintetben azonos Mihajlovéval. Brodszkij a mai orosz költészet egyik legtehetségesebb ígérete. Aligha véletlen, hogy rá esett Hruscsov választása, amikor ismét a régi korlátok közé akarta zárni a szovjet irodalmat. A fiatal költőt – 1940-ben született – az ún. „parazita törvény” alapján 1964-ben bíróság elé állították, s öt esztendőre Szibériába száműzték, ahol „társadalmilag hasznos” munkára fogták: három esztendeig hordhatott trágyát egy szibériai kolhozban. De a büntetés, úgy tűnik, hatástalan maradt. Amikor a költő, feltehetően egy jelentős nemzetközi tiltakozási kampány hatására, újból visszatérhetett szülővárosába, Leningrádba, ahol ma is él, folytatta korábbi működését. Igaz, akár a többi félig-meddig megtűrt irodalmárok – műfordítással keresi kenyerét, igaz, egyszer-kétszer verset is láthatunk tőle, irodalmi folyóiratokban, de költeményeinek java az illegális folyóiratokban lát napvilágot. Brodszkij azokhoz a jellemző „határesetekhez” tartozik, akik egyre inkább otthonosak a „föld alatt” és a „föld felett” is, akárcsak Bella Ahmadulina, Bulat Okudzsava, Andrej Voznyeszenszkij és egykor Jevtusenkó is.
Ez a „kétlakiság”, ez az egyre inkább legálissá váló illegalitás talán a mai orosz irodalom egyik legegyedibb sajátossága. Ha a hivatalosan engedélyezett folyóiratokban nem fejezheted ki véleményedet, fejezd ki a nem hivatalos folyóiratokban, de ne hallgass! Erkölcsi törvénnyé ez a magatartás érlelődik, egyre kivehetőbben. Mert ha Anna Ahmatova a harmincas években még arról írt, hogy nem akadt „e Földön se tisztes, se hitvány”, aki a szenvedők mellé állt volna nyilvánosan, akkor ma, Lidia Csukovszkaja jól ismert, Solohovhoz intézett levelében már arra hívja fel a szovjet írókat, hogy álljanak határozottan és félreérthetetlenül a mindenkori elnyomottak mellé, csendőrök akadnak bőven nélkülünk is, teszi hozzá gúnyos fintorral, de halálos komolysággal. De Brodszkij költészete nemcsak ebből a szempontból figyelemreméltó. Aligha tévedünk, ha azt állítjuk, hogy ő a mai orosz költészet egyik legtehetségesebb, s talán legimpozánsabb alakja. Intuiciójának ereje, mesteri nyelvkezelése, kifejezéseinek pontossága (Brodszkij híres egyszavas meghatározásairól), problémáinak mélysége, gyakorta biblikus hangvétele, amely nem egyszer közvetlen egyszerűséggel keveredik az argot-val, formáinak változatossága – kiemeli Brodszkijt kortársai közül.
Alexander Tyimofejevszkijtől kapjuk kötetünk egyik fontos programversét. Ez a vers annak a fiatal, talán még mindig a kommunista eszme végső igazságában bízó költőnemzedék érzéseit fejezi ki, amely tisztában van az apák bűneivel, de kész bűnhődni értük; azt akarja megtisztítani, amit az apák vétke beszennyezett – az eszmét. Az olvasó akarva-akaratlan Benjámin László több mint tíz esztendővel ezelőtti versére emlékezik:
Az eszményt kell – rátettük életünket
Ha körömmel, kikaparni a sárból,
És felmutatni tisztán a világnak.
Dimitrij Bobsiev, minden bizonnyal az egyszerű emberek gondolatait közli velünk az űrrepülésekben elért és nagydobra vert sikerek és kevésbé publikált sikertelenségek után. De mi kapcsolná össze az „utcaseprőket” az „űrrakétákkal”? A hivatalos propagandisták erre a kérdésre nem adnak választ. Helyettük Bobisev hívja fel a figyelmet arra a közismert tényre, hogy míg az űrrakéták repülnek, az utcaseprők házai tatarozás hiányában roskatagon omladoznak. Egy másik fiatal költő, Gleb Garbovszkij az űrrakéták természetes – vagy természetellenes? – következményei tárja elénk: azt, hogy mi történik majd a Háború után. Technika-ellenes költők? Korántsem. Csupán az ember pártján állnak egy „pártos irodalom” kellős közepén.
Lányomnak mondom, értsen belőle menyem is: Bulat Okudzsava verse az Amerikai katonáról szól, de ki-ki vonja le belőle, tetszés szerint, a következtetéseket. A költemény Okudzsava egyik legismertebb sanzonja, amelyet a szerző, magát gitárral kísérve, baráti körben gyakorta énekel. Különös, de jellemző képlet: a nyugati érdeklődő, ha kedve tartja, leülhet meghallgatni Okudzsava dalait hanglemezen, de a szovjet polgár erre még, hivatalosan legalábbis, éretlennek bizonyul, mivelhogy a költő és dalai még mindig a „felforgató elemek” különös kategóriájába soroltatnak. Okudzsava sanzonjai a szovjet élet vigasztalóbb pillanatai közé tartoznak. Dallamosságuk, egyszerű mondanivalójuk, melyek mégis az élet valódi problémáival foglalkoznak, közkedveltté tették a költőt Oroszország szerte. A dalok zenéje is újszerű; keveréke ez a francia sanzonnak és az amerikai népballadáknak, de mégis áthatja őket a jól ismert melankólikus, orosz lágyság.
Ha Okudzsava kerüli a nagy szavakat, akkor Jurij Galanszkov, Majakovszkijra bizonnyal szándékosan emlékeztető, robbanó erejű programmal és stílussal lép a színre. Keresve is alig találhatnánk jobb ellentétpárt, a mai orosz „földalatti irodalom” sokrétűségét bizonyítandó. Az Emberi Kiáltvány fontos programköltemény, mely sokat elárul nemcsak Galanszkov hangulatáról, hanem a fiatal nemzedék egy – valószínűleg jelentős – részének emberi, eszmei és politikai nézeteiről is. Galanszkov a Kommunista Kiáltvány helyett Emberi Kiáltványt küld az olvasónak; nem egy párt vagy egy eszme, hanem az emberség forradalmát követeli. Péladaképül Krisztust állítja elénk, az univerzális emberi nagyság szimbólumát. Aligha véletlen, hogy ennek az aktívan forradalmi költőnek valóban cselekvő, politikai magatartásáról is tudunk. Földalatti politikai tevékenysége – egyelőre – 1966. január közepén ért véget, amikor a Puskin-szobornál lezajlott tüntetés után – amelyet a leningrádi fiatalság a Szinyavszkij-per elleni tiltakozásként rendezett – Galanszkovot a titkos rendőrség letartóztatta. Szerencsére, még letartóztatása előtt sikerült kiadnia a földalatti folyóiratnak, a Főnixnek 1966-os és jelenleg utolsó számát s egy kiáltványt a világ ifjúságához, amelyben általános és teljes leszerelést követel.
Kötetünket Anna Ahmátova hatalmas versciklusa, a Rekviem zárja le. Ez a vers a huszadik század orosz költészetének egyik, s ma már általánosan ismert és elismert remekműve. Ahmátova költeménye azoknak állít emléket, akik az 1930-as évek végén a nagy tisztogatások terrorjának idején megszenvedték, ami megszenvedhető volt. Ahmatova maga sem kívülálló: fiát a Jezsovcsina idején letartóztatták, és 15 évre Szibériába száműzték, férjét, az ismert költőt, N. Gumiljovot még 1921-ben végezték ki egy állítólagos ellenforradalmi összeesküvés vádjával. A leningrádi börtönök előtt, a hallgatag sorok mélyén született meg a költemény alapélménye és alapeszméje. Ahmatova Rekviemje méltán sorolható a világirodalom nagy alkotásai közé.
Amherst, Massachusetts, 1967. szeptember.
TIKOS LÁSZLÓ
Kedves László! Engem nagyon érdekelt Salamov személyisége, az ő - mint örökös lágerlakó - hihetetlenül nehéz élete és természetesen az elbeszélései. Gondolom, érdeklődéssel fogod olvasni ezt a cikket a "Kolimai elbeszélések" és más művek szerzőjének sorsáról. Találtam itt egy rövid cikket a letartóztatása előtti és a "kiszabadulása"utáni családi magánéletéről. Engem illetően, nos, nincs semmi különös. Az egészséggel kapcsolatban sem lenne okom semmi panaszra, ha a meg nem emelkedett vérnyomás is teljesen jó lenne. A téli és elég fagyos időjárást nem viselem rosszul. Szerencsére a mi Genfünkben nincs olyan sok hó, nem kell kiásni" magunkat - ez nagy könnyebbség. Tarts ki, és légy erős, Lida.
Hány élete élt meg Varlam Salamov? Katerina Bogdanova, a téma kiváló ismerője1942. januárjában Salamov számára véget ért a rabság öt éves időszaka. Azonban szabadlábra nem került, 1943. májusában megkapta az újabb börtönbüntetést... A harmadik elzárást. Amint arról sok forrás beszámol, az új ítéletet Varlam a második büntetését kitöltve kapta meg. Ez nem egészen hihető, de a hazugságot sem tudod nevén nevezni. Hosszasan próbálkoztam megszerezni életrajzának ezeket az adatait. Az egyik elbeszélésében Salamov megadta a megfejtést - a háború alatt azokat az elitélteket, akiknek letellett a büntetésük, nem engedték ki a lágerekből. Forma szerint ott tartották őket a háború befejezéséig. Amíg az elítéltek, és nem a "szabadok" jogállásával voltak a lágerekben, szögesdrótokkal körbevett barakkokban laktak, és pokolian nehéz munkájukért pénz (a kijáró, szibériai) helyett kenyérfejadagokat kaptak. Salamov elkövette azt az elővigyázatlanságot, hogy kijelentette, Bunyin - orosz író. Feljelentgetőkből pedig a barakkokban bőven akad. A nyomozás során amiatt vádolták, hogy kételkedik abban , hogy Sztálinnal meg lehet nyerni a háborút és azon kijelentése miatt, hogy a politizálás ideje elmúlt. Ezekben az években tíz évnél kevesebbet semmiképp nem adtak. És Salamov megkapta az új büntetést. Tudta, hogy a tárnában dolgozva ezt nem képes túlélni. Szerencséje volt - 1946-ban Kolimán felcsertanfolyamokat szerveztek az elítéltek számára. Azokra azonban csak a köztörvényesek kerülhettek be. A "politikaiak" közül csak az 58-10-es cikkely szerint elítéltekre tartottak igényt. Ez az, amelyik alapján Salamovot is elítélték. Letéve a vizsgákat - nehézségek csak akémiával adódtak, a "kolimai elbeszélések" jövőbeni szerzője a tollbamondás nyomán jó minősítést kapott és tanfolyamhallgató lett. Később Varlam Tyihonovics megemlíti, hogy ezek voltak életének legjobb évei a fogság alatt. Megis mentették őt. A kolimai halál után. 1951-ben Varlam Salamovot szabadítják. Néhány évet felcserként dolgozik Kolimán - a családjához üres kézzel visszatérni nem tudott. Moszkvába már Sztálin halála után - 1953-ban csöppen. Igaz, hogy hamarosan egy 101 kilométerre történő kitelepítés várt rá, mint egykori fogvatartottra. Végül Salamov csak 1956-ban, a rehabilitáció után tudott szeretett városában - Moszkvában - letelepedni. A családdal, amely a 17 év alatt várta őt haza a fogságból, a dolgok mégis rosszul alakultak. A levelekbe foglalt kezdeti meleg hangvételű beszélgetések 1956 augusztusában válással végződnek. Valaki azt írja, hogy őket régóta már semmi sem köti össze, ám ezt beismerni, ezt elhinni nem könnyű. Galina Gudz a férjét nem másnak, mint Varlamkának, Mumkának nevezi, és tessék, itt van... Valójában Salamov életében feltűnt egy új nő - Olga Nyekljudova írónő. A lánya sehogy se bocsátotta meg Varlamnak a változtatást. Az ő szemében az anyja az apjához leghűségesebb embernek tűnt, mégis eldobta őt. Írni! Írni Salamov rögtön a fogságból való hazatérését követően kezdett. Sokat írt és buzgón. Alapjában arról, ami a raboskodására engedte emlékezni. Kolimán - már szabadként - csak versekkel próbálkozott. Lehetséges, hogy Olga Nyekljudovában emiatt látott rokon lelket. Igaz, hogy ez a házasság tíz évig tartott - 1966-ban a házastársak elváltakés Salamov egy új asszonnyal találkozott, aki élete utolsó napjáig vele maradt és teljes irodalmi hagyatékának őrzőjévé vált - Irina Szirotyinszkajával. Ám eddig volt reménytelen év és voltak elkeseredéssel teli évek. 1961-ben, a hruscsovi "enyhülés" hullámában a "Novij Mir"-ben megjelenik Alekszandr Szolzsenyicin elbeszélése, aiz "Ivan Gyenyiszovics egy napja". Salamov számára ez remény volt arra, hogy valamikor az ő elbeszéléseit is publikálják. Ír Szolzsenyicinnek egy hosszú, rajongó hangvételű levelet, ugyanakkor néhány leírásban kételkedik. De már meglehetősen hamar világossá válik, hogy ők teljesen különböző emberek. Emiatt, amikor Szolzsenyicin azt javasolja, hogy dolgozzanak együtt a "Gulag szigetcsoporton", Salamov nemet mond. Ugyancsak tiltakozik az elbeszélései egyes részleteinek a "Gulagban" való felhasználása ellen. Szolzsenyicin nem támogatta Salamovot, amikor az az elbeszéléseinek beleegyezése nélküli külföldi publikációi ellen szót emelt. A két jeles ember barátsága nem valósult meg. Salamov nem várta be elbeszélései életében való publikálását. A lágerekben töltött évtizedek mind hallattak magukról. A 70-es években Varlam Salamov egészsége erőteljesen romlani kezdett. Gyakorlatilag elvesztette hallását és látását, mozgáskoordinációs zavarai keletkeztek. Egy átvészelt agyvérzés után, 1982. januárjában az írót krónikus pszichés betegek otthonába utalják, ahol néhány nap múlva tüdőgyulladásban meg is hal - megbetegedett a szállítás alatt. Az orosz irodalom lelkiismerete 1982. január 17-én megszűnt létezni, 2000-ben viszont meggyalázták a síremlékét a moszkvai Kuncevói temetőben: letörték a bronz fejet. A tettesek ismeretlenek... Sokáig olvastam Varlam Salamovot. Hosszú időn át. De legjobban egy - egyedülálló elbeszélés rögzült az emlékezetemben. Íme egy idézet belőle. "Jaroszlavi pályaudvar. Zaj, Moszkva nagyvárosi lüktetése - azé a városé, amely kedvesebb volt nekem a világ összes városánál. A vasúti kocsi megállt. Látom a nő kedves arcát, aki vár engem, - csakúgy, mint korábban, amikor hazatértem számtalan utamról. Ám ezúttal a kiküldetés hosszúra sikerült - csaknem tizenhét év. És a legfontosabb - nem kiküldetésből tértem meg. A pokolból jöttem vissza". ("Vonat" "A lapát zsonglőre" ciklusból)
KOLIMA
A hetvenes évek elején az írót rákényszerítették, hogy kijelentse: a Kolimai elbeszéléseit meghaladta az ídő. Salamovot a huszas évek végén Lenin végrendelete című illegális kiadványban való részvétele miatt 3 év koncentrációs táborra ítélték. A büntetés letöltése után hét év múlva újra letartóztatták, noha nem rokonszenvezett Trockijjal, mégis ezen a címen öt év kényszermunkára ítélik, melyet a több mint 100 koncentrációs tábort egyesítő távol-keleti Kolimán kellett letöltenie. A lágerben is többször perbefogták, a halálos ítélettől csak az mentette meg, hogy az ellene vádat emelő tisztet letartóztatták és kivégezték. Nyolc év múlva újabb tíz év kényszermunkára ítélték, mert az emigrációban élő I. Bunyint az orosz irodalom klasszikusának nevezte. 1956-ban rehabilitálták.
Elbeszélései múlttalan és jövőtlen emberekről adnak hírt, akik számára a láger egyedül jelenvaló, irracionális világában mérhetetlen jelentőségre tesz szert egy falat ennivaló, egy pillanat pihenés. Salamov általában kevés szereplőt jelenít meg, csupán egy-egy, ám elemi erejű esemény közepette. Áldozatból hóhérrá váló foglyokat, a kegyetlenséggel megbékélt, szüntelenül a halál mezsgyéjén bolyongó árnyakat, akik olyan organikusan beleilleszkedtek a lágervilág feltételei, normái, értékei közé, hogy természetesnek tekintik sorsukat. Salamov elbeszéléseinek mélyén kimondatlanul és alig észrevehetően ott munkál a hit, hogy évtizedek iszonyatával nem szabad és nem is lehet megbékélni.
Mind irodalmi, mind történelmi szempontból igen értékes és megrázó erejű munka.
(Legaza Ilona)
Varlam Salamov:
A tejkonzerv
Az éhségtõl irigységünk tompa volt és erõtlen, mint minden más érzésünk. Nem volt erõnk érzésekre, arra, hogy könnyebb munkát keressünk, hogy járkáljunk, érdeklõdjünk, kuncsorogjunk… Csak az ismerõsöket irigyeltük, azokat, akikkel együtt érkeztünk ebbe a világba; azokat, akiknek sikerült irodába, kórházba, istállóba kerülniük - ott nem volt az a sokórás, nehéz fizikai munka, amelyet valamennyi kapu oromzata a dicsõség és hõsiesség dolgának hirdetett. Szóval, egyedül Sesztakovot irigyeltük.
Csak valami külsõ inger tudott kizökkenteni minket a közönybõl, eltéríteni a lassan közelgõ haláltól. Külsõ, nem pedig belsõ erõ. Belül minden kiégett, kiüresedett, minden mindegy volt, legfeljebb egy napra elõre terveztünk.
Lám, most is - be akartam menni a barakkba, lefeküdni a priccsre, de csak álldogáltam az élelmiszerbolt ajtaja elõtt. Ebben a boltban csak "közönséges" törvénycikkek alapján elítéltek vásárolhattak, valamint a "nép barátai" közé sorolt visszaesõ bûnözõk. Nekünk a boltban semmi keresnivalónk, de nem tudtuk levenni a szemünket a csokoládészínû veknikrõl, a friss kenyér édes, súlyos illata csiklandozta orrunkat, még a világ is forgott velünk. Én is csak álltam, nem tudtam, mikor lesz annyi erõm, hogy bemenjek a barakkba, és néztem a kenyeret. És ekkor megszólított Sesztakov.
Sesztakovot a "Nagy Földrõl" ismertem, a butirki börtönbõl; egy zárkában ültünk. Barátság nem szövõdött köztünk, csak egyszerû ismeretség. A bányában õ nem a fejtésen dolgozott. Geológusmérnök volt, geológiai kutatásra, azaz irodai munkára vitték. Ez a szerencsefia észre sem vette moszkvai ismerõseit. Nem sértõdtünk meg, nyilván mindenért meg kell fizetnie. Aki korpa közé kerül stb.
- Gyújts rá - szólt Sesztakov, és odanyújtott egy újságpapírfecnit, rászórt némi durva dohányt, meggyújtott egy szál gyufát, egy igazi gyufát… Rágyújtottam.
- Beszélnem kell veled - mondta Sesztakov. - Velem?
- Igen.
Elmentünk a barakkok mögé, és leültünk a régi fejtés palánkjára. Az én lábam rögtön elnehezült, Sesztakov pedig vidáman lóbázta új kincstári bakancsát, amely enyhe halzsírszagot árasztott. Nadrágszára felcsúszott, és elõtûnt kockás zoknija. Õszinte lelkesedéssel, sõt némi büszkeséggel figyeltem a lábát lám, van egy ember a mi részlegünkben is, aki nem kapcát hord. Remegett a föld alattunk a halk robbanásoktól - készítették elõ a talajt az éjszakai mûszak számára. Kis kövek pattogtak a lábunknál, szürkén és észrevétlen, mint a madarak.
- Menjünk tovább - ajánlotta Sesztakov.
- Ne félj, nem halsz bele. Megmarad a zoknid.
- Nem a zokniról van szó - tiltakozott Sesztakov és mutatóujját végigvezette a horizonton. - Hogy látod te mindezt?
- Nyilván meghalunk - mondtam. A legkevésbé sem akartam erre gondolni.
- Hát, nem, meghalni nem akarok.
- Akkor?
- Van térképem - szólt bágyadtan Sesztakov. - Fogom a munkásokat, téged is, és elmegyünk Csornije Kljucsiba - tizenöt kilométer ide. Lesz nálam engedély. És kijutunk a tengerhez. Benne vagy?
Mindezt közönyösen, hadarva adta elõ.
- És a tengernél? Átússzuk?
- Mindegy. A lényeg, hogy belevágjunk. Így nem tudok élni. "Jobb állva meghalni, mint térden kúszva élni" - szavalta ünnepélyesen Sesztakov. - Ki mondta ezt?
Tényleg, ki mondta? Ismerõs mondat. De nem volt erõm, hogy felidézzem, ki és mikor mondta ezeket a szavakat. Minden, amit olvastunk, elfelejtõdött, az írott szónak nem hittünk.
Felgyûrtem a nadrágomat, és megmutattam lábszáramon a vörös sebeket, a skorbut nyomait.
- Az erdõben majd meggyógyulsz - mondta Sesztakov - a vadgyümölcstõl, a vitaminoktól. Elviszlek, tudom az utat. Van térképem.
Lehunytam a szemem és gondolkodtam. A tengerig három út vezet innen, és mindegyik legalább ötszáz kilométer. Nem hogy én nem, de Sesztakov sem jut el oda. Csak úgy önzetlenül magával visz? Nem, persze hogy nem. De miért hazudik? Legalább annyira tisztában van a dologgal, mint én, és hirtelen megrémültem Sesztakovtól - az egyetlen közülünk, aki képzettségének megfelelõ munkán helyezkedett el. Ki rakta oda és milyen fizetség fejében? Hiszen mindenért fizetni kell. Mások vérével, mások életével.
- Benne vagyok - mondtam kinyitva a szemem. Csak elõbb jól kellene laknom.
- Helyes, nagyon helyes. Okvetlenül erõt kell gyûjteni. Hozok neked… konzerveket. Tudok szerezni…
Sokféle konzerv van a világon - hús, hal, gyümölcs, zöldség… De a legnagyszerûbb a tej, a sûrített tej.
Persze nem úgy, hogy forró vízzel felhígítva megissza az ember. Kanállal kell enni, vagy kenyérre kenni, vagy belekortyolni a dobozba, lassan enni, figyelni, miként sárgul meg a fehér massza, hogyan kristályosodik ki a cukor a doboz falán.
- Holnap - mondtam a boldogságtól szinte fuldokolva -, tejkonzervet.
- Jó, jó, tejet. - És Sesztakov elment.
Visszamentem a barakkba, lefeküdtem, behunytam a szemem. Nehéz volt gondolkodni. Életemben elõször éreztem, hogy a lélek munkájának fizikai jelei vannak. Fájt a gondolkodás. De gondolkodni kellett.
Összegyûjt bennünket a szökéshez és felad - a napnál világosabb. Irodai munkájáért a mi vérünkkel, az én véremmel fizet. Vagy már ott, Csornije Kljucsiban megölnek, vagy még élve visszahoznak, és újabb tizenöt évre ítélnek. Hiszen pontosan tudja, hogy innen nem lehet kijutni. De a tej, a sûrített tej…
Elaludtam és nyomorúságos, éhes álmomban Sesztakov konzervjét láttam: csodálatos tégely felhõkék címkével. A hatalmas, mélykék doboz, akár az éjszakai égbolt, ezer helyen ki volt lyuggatva, és csordogált, folyt a tej széles sugárban, akár a Tejút. Könnyedén felnyúltam az égig, és habzsoltam a sûrû, édes csillagtejet.
Nem emlékszem, mit csináltam azon a napon, hogyan dolgoztam. Vártam, egyre vártam, hogy bealkonyul, hogy felnyerítenek a lovak, melyek az embereknél jobban megérzik a munkanap végét.
Rekedten fölharsant a sziréna, és én mentem a barakkhoz, ahol Sesztakov lakott. Már várt a tornácon. Lélekmelegítõjén kidomborodtak a zsebek.
Leültünk a barakk nagy, lesikált asztalához, és Sesztakov elõhúzott a zsebébõl két tejkonzervet.
A fejsze élével lyukat vágtam a dobozon. A sûrû, fehér sugár kibuggyant a konzerv tetejére, a kezemre.
- Még egy lyukat kellett volna ütni, a levegõnek - mondta Sesztakov.
- Jó ez - mondtam, mocskos, édes ujjaimat nyalogatva.
- Adjatok egy kanalat - fordult Sesztakov a körénk verõdött munkásokhoz. Tíz fényesre nyalt kanál nyúlt felénk az asztal fölött. Mindenki állt, és nézte, hogyan eszem. Nem udvariatlanság volt ez, nem a rejtett vágy diktálta, hátha részesülhet a lakomában. Még csak nem is reménykedett senki, hogy megosztom vele a tejet. Ilyesmire még nem volt példa, érdeklõdésük a másik étke iránt tökéletesen önzetlen volt. Magam is tudtam, hogy lehetetlen nem nézni a táplálékra, amely a másik ember szájában eltûnik.
Még jobban elfészkeltem magam, és ettem a tejet kenyér nélkül, idõnként hideg vizet kortyolva rá. Megettem mind a két dobozzal. A közönség szétszéledt, az elõadás véget ért. Sesztakov részvéttel nézett rám.
- Tudod - mondtam és gondosan lenyaltam a kanalat -, meggondoltam magam. Menjetek nélkülem.
Sesztakov mindent értett, otthagyott, egy szót sem szólt.
Kisszerû bosszú volt, persze, erõtlen, mint minden érzésem. De mi mást tehettem volna? Figyelmeztessem a többieket? Nem ismerem õket. Pedig figyelmeztetni kellett volna - Sesztakov már öt embert beszervezett. Egy hét múlva szöktek, kettõt már Csornije Kljucsi közelében megöltek, hármat egy hónappal késõbb elítéltek. Sesztakov ügyét a bánya külön kezelte, hamarosan máshová helyezték, fél év múlva egy másik fejtésnél találkoztam vele. A szökésért külön büntetést nem kapott, a fõnökség becsületesen játszott vele. Pedig történhetett volna másként is.
A geológiai felderítésen dolgozott, borotvált volt és jóllakott, kockás zoknija még mindig épségben. Nem fogadta a köszönésemet. Kár. Két doboz sûrített tej végül is nem olyan nagy dolog.
Osztovits Ágnes forditása
Griska Logun szerszáma
Annyira fáradtak voltunk, hogy leültünk az útszéli hóba, mielõtt hazaindultunk volna.
A tegnapi mínusz negyven fok helyett csupán huszonöt volt; egészen nyárias idõ.
Ellépdelt mellettünk kigombolt bekecsében Griska Logun, a szomszédos részleg építésvezetõje. Kezében új csákánynyél. Griska fiatal volt, feltûnõen vörösképû és heves. Munkafelügyelõ volt, méghozzá fiatal és néha nem állta meg, hogy neki ne vesse a vállát egy-egy hóban rekedt teherautónak, el ne emeljen egy-egy gerendát, félre ne húzzon egy-egy földdel teli fagyos kosarat - csupa olyan cselekedet ez, amely méltatlan egy építésvezetõhöz. Folyton elfelejtette, hogy fõnök.
Szembejött vele Vinogradov brigádja - halálra szánt igavonók, akárcsak mi. Az összetétel is olyan, mint nálunk: egykori területi és városi párttitkárok, professzorok és docensek, középszintû katonai vezetõk.
Az emberek félénkén odahúzódtak a havas palánkhoz - õk munkából jöttek, utat engedtek Griska Logunnak. De Griska is megállt; ez a brigád az õ körzetében dolgozott. A sorból elõlépett a szószátyár Vinogradov, egy ukrajnai gépállomás hajdani igazgatója.
Logun már messze volt tõlünk, ahol ültünk, egy szót sem hallottunk, de szavak nélkül is mindent értettünk. Vinogradov széles mozdulatokkal magyarázott valamit Logunnak. Aztán Logun a csákánynyéllel mellbe vágta Vinogradovot, és az nyomban hátraesett.
Vinogradov nem kelt fel. Logun ráugrott, megtaposta és közben botjával hadonászott. A brigád húsz emberébõl senki egyetlen mozdulatot sem tett, hogy vezetõje védelmére keljen. Logun felvette leesett sapkáját, és öklét rázva továbbment. Vinogradov felállt, s elindult, mintha mi sem történt volna. És a többiek - a brigád mellettünk vonult el - sem részvétüknek, sem felháborodásuknak nem adták jelét. Amikor mellénk ért, Vinogradov eltorzította szétvert, vérzõ ajkát. - Logunnak jó kis szerszáma van - mondta. - És érti a dolgát… "Pitvarom, pitvarom" - dúdolta halkan Vavilov.
- Figyelj - fordultam Vavilovhoz, a barátomhoz, akivel a butirki börtönbõl együtt érkeztünk a bányába-, mit szólsz? Valamit tenni kell. Tegnap még nem vertek minket, de holnap megüthetnek. Te mit csináltál volna Vinogradov helyében? Hm?
- Nyilván tûrök - felelte halkan Vavilov. Éreztem, hogy már rég fontolóra vette ezt az eshetõséget.
Aztán rájöttem, hogy minden a fizikai fölényen múlik - már ami a brigádvezetõket, a naposokat, a felügyelõket, a fegyvertelen embereket illeti. Amíg én vagyok az erõsebb, nem vernek. Ha legyengültem, mindenki üt. Üt a napos, a fürdõmester, a borbély, a szakács. A munkafelügyelõ és a brigádvezetõ, ver minden tolvaj, még a leggyengébb is. Az õr fizikai fölénye a fegyver.
Az engem verõ parancsnok ereje a törvény, a bíróság, a törvényszék, az õrség, a hadsereg. Nem nehéz erõsebbnek lennie nálam. A köztörvényesek ereje abban rejlik, hogy sokan vannak, hogy "közösséget" alkotnak, s hogy már a második szóra ölni képesek (hányszor, de hányszor láttam!). Még erõs vagyok. Megüthet a parancsnok, az õr, a köztörvényes. De még nem verhet a napos, a felügyelõ és a borbély.
Poljanszkij, az egykori sportoló, aki tömérdek csomagot kapott és soha egy falatot sem juttatott senkinek, egyszer szemrehányón azt mondta nekem, nem érti, hogyan juthatnak emberek olyan helyzetbe, hogy verjék õket. Akkor felháborodott az érveimen. Egy év sem telt el, amikor újra találkoztam a végsõkig elgyötört Poljanszkijjal, aki csikkeket gyûjtött és egy tányér levesért hajlandó volt egész éjszaka hízelegni valamelyik köztörvényes fõnöknek.
Poljanszkij becsületes volt. Titokzatos kínok gyötörték - olyan erõsek, hevesek és olthatatlanok, hogy áttörtek a jégen és a halálon, át a közönyön és az ütlegeken, át az éhségen, az álmatlanságon és félelmen.
Egyszer valami ünnepre virradtunk, s minket az ünnepre bezártak - ezt nevezték ünnepi karanténnak. Voltak emberek, akik ilyenkor találkoztak, így ismerkedtek meg, kötöttek barátságot. Bármily rettenetes, bármily megalázó ez a karantén, még mindig könnyebb volt, mint az ötvennyolcas törvénycikk alapján elítéltek munkája. Hiszen ez az elzárás pihenés volt - igaz, pillanatnyi, de ugyan ki tudta volna megmondani, hogy egy perc, egy nap, egy év vagy egy évszázad kell, hogy visszatérhessünk korábbi testünkbe - korábbi lelkünkbe nem is reméltük a visszatérést. És persze nem is tértünk vissza. Senki sem tért vissza. Szóval Poljanszkij, priccs-szomszédom a karantén-napokon, becsületes volt.
- Régen meg akartam kérdezni tõled valamit.
- Mit?
- Amikor néhány hónapja láttam, hogyan jársz, hogy nem tudsz átlépni egy fatörzsön, hogy megkerülöd a gerendát, amit még egy kutya is átugrik. Hogy hogyan csoszogsz a köveken, hogy a talaj legkisebb egyenetlensége, a legkisebb emelkedõ is szívdobogást, zihálást okozó lebírhatatlan akadály, s utána hosszan pihenned kell, azt gondoltam magamban, ahogy elnéztelek, lám ez egy nyavalyás, egy naplopó, egy hétpróbás gazember, egy henye, szimuláns féreg.
- Na és? Aztán megértetted?
- Aztán megértettem. Megértettem. Amikor magam is legyengültem. Amikor engem is lökdösni, verni kezdtek - pedig nincs jobb érzés, mint tudni, hogy van, aki nálam is gyengébb, nálam is nyomorultabb.
- Mert az élmunkásokat hívják meg a gyûlésekre, mert a fizikai erõ az erkölcs fokmérõje. Fizikailag erõsebb, tehát jobb, etikusabb, erkölcsösebb nálam. Õ tízpudos sziklát felemel, én meg egy félpudos kõ alatt is roskadozom.
- Rájöttem én is, és el akartam mondani neked.
- Köszönöm.
Poljanszkij hamarosan meghalt. Összeesett valamelyik vájatban. A brigádvezetõ ököllel az arcába csapott. Nem Griska Logun volt, hanem Firszov, a mi brigádvezetõnk, egy ötvennyolcas törvénycikk alapján elítélt katona.
Jól emlékszem, amikor elsõ ízben megütöttek. A mindennapi, minden éjszakai százezer pofon közül az elsõre.
Minden pofonra nem emlékezhet az ember, de az elsõ ütésre jól emlékszem - fel voltam rá készülve, Griska Logun viselkedése és Vavilov béketûrése felkészített.
Éhség, hideg, tizennégy órai munka a köves aranybánya fagyos, fehér homályában - mindebbõl hirtelen elõvillant valami más, valamiféle boldogság, valami alamizsna, amit az út mentén odacsúsztatnak, nem kenyér, nem orvosság, hanem idõalamizsna: váratlan pihenés.
A bányafelügyelõnk, az elöljárónk Zujev volt civil, lágert próbált régi bûnözõ.
Volt valami Zujev sõtét szemében, talán valami részvétféle a nyomorúságos embersorsok iránt.
A hatalom métely. Az ember lelkében rejtõzõ szabadjára engedett vadállat mohón keresi örök emberi lényegének kielégítését - verekedésben, gyilkolásban.
Nem tudom, kielégülést nyújt-e egy halálos ítélet aláírása. Nyilván abban is van némi sivár élvezet, mentséget nem is keresõ eltökéltség.
Láttam embereket - nem is keveset -, akik valamikor sortüzet parancsoltak, és lám most õket gyilkolják. Gyávaság, kiabálás - biztos valami hiba történt, nem engem kell államérdekbõl agyonlõni, én magam is tudok gyilkolni.
Nem ismerem azokat az embereket, akik parancsot adtak az agyonlövetésekre. Csak messzirõl láttam õket. De azt hiszem, a parancs ugyanabból a lelki erõbõl, ugyanabból a lelki indítékból táplálkozik, mint maga az agyonlövés, a tényleges gyilkolás.
A hatalom métely.
A hatalomittasság fölény, gúny, megalázás, felbujtás, bátorítás - a parancsnok szolgálati karrierjének erkölcsi mércéje.
De Zujev kevesebbet ütött, mint a többiek - szerencsénk volt.
Éppen akkor érkeztünk a munkára, a brigád behúzódott a "zugba", a szikla kiszögellése mögé rejtõztünk a metszõn éles szél elõl. Kesztyûjével etfedve arcát odajött hozzánk Zujev felügyelõ. Kiosztotta a munkát, kijelölte a vágatokat, de én dologtalan maradtam.
- Van egy kérésem hozzád - mondta tulajdon bátorságától zihálva Zujev. Kérés! Nem parancs. - Írj a nevemben egy kérvényt Kalinyinnak. Rehabilitáljanak. Elmondom neked, mirõl van szó. - Kis bódéjában mondta el, ahol égett a tûz, s ahova a mi fajtánkat nem engedték be, s ahonnan minden nyomorult rabszolgát botokkal és pofonokkal kizavartak, ha csak benyitott, hogy szippantson a forró, éltetõ levegõbõl.
Az állati ösztön folyton ehhez a tiltott ajtóhoz vezetett minket. Faggatóztunk: hány óra van? Tanácsot kértünk: jobbra vagy balra menjen a fejtés?
- Engedje meg, hogy rágyújtsunk!
- Níncs ítt Zujev? És Dobarjkov?
Ezekkel a kérésekkel senkit sem csaptunk be a bódéban. A betérõket botokkal térítették vissza a nyitott ajtóból a fagyba. De mégis - egy másodpercnyi meleg…
Most nem ûztek el, ott ültem a kályha mellett.
- Mi ez, jogász? - sziszegte megvetõen valaki.
- Igen, ajánlották nekem, Pavel Ivanovics.
- Hát rajta! - Ez a fõfelügyelõ volt, aki leereszkedett beosztottja gondjához.
Zujev ügye (büntetése még a múlt évben lejárt) közönséges falusi ügy volt, a szülõknek fizetendõ tartásdíjjal kezdõdött, akik aztán börtönbe is juttatták fiukat. Már-már letöltötte a büntetést, amikor a parancsnokságnak sikerült átirányítani Kolimára. A táj meghódítása szilárd eltökéltséget követelt a távozás megakadályozásában, s lankadatlan figyelmet a kolimai népesség feltöltésében. A rabszállítmányokkal lehetett legkönnyebben benépesíteni ezt a sok veszõdséggel járó új földterületet.
Zujev itt akarta hagyni a Dalsztrojt, kérte, hogy rehabilitálják, vagy legalább engedjék vissza a kontinensre.
Nehéz volt írnom, és nemcsak azért, mert eldurvult a kezem, hanem mert ujjaim a lapát- és csákánynyél fogására görbültek, s hihetetlenül nehéz volt kiegyenesíteni õket. Ronggyal kellett volna körültekernem a ceruzát és a tollat, hogy vastagabb legyen, mint a csákány vagy a lapát nyele.
Amikor erre rájöttem, formálódni kezdtek a betûk.
Nehéz volt írnom, mert az agyam ugyanúgy eldurvult, mint a kezem, mert az agyam ugyanúgy vérzett, mint a kezem. Életre kellett kelteni, fel kellett támasztani a szavakat, amelyek eltûntek életembõl: úgy hittem akkor - örökre.
Írtam a kérvényt izzadva, boldogan. A bódéban meleg volt, és rögtön feléledtek, mozgolódni kezdtek testemen a tetvek. Féltem vakaródzni, nehogy kikergessenek a fagyba, mint tetvest, féltem, hogy undort keltek megmentõmben.
Estére megírtam a kérvényt Kalinyinnak. Zujev megköszönte, és a kezembe nyomott egy egész kenyeret. Rögtön befaltam, hiszen már megtanultam, amit ma megehetsz, ne tedd el holnapra.
A nap véget ért a munkafelügyelõk órája szerint, merthogy a fehér homály egyforma volt itt reggel, éjfélkor és délben - és vittek minket haza.
Aludtam és most is visszatérõ kolimai álmomat láttam - kenyérveknik úsznak a levegõben, tele lesz velük minden ház, minden utca, az egész föld.
Reggel vártam Zujevet - talán még cigarettát is hoz.
És Zujev megjött. Nem rejtõzködött a brigád, az õrök elõl, felüvöltött és kivonszolt a "zugból" a szélbe.
- Becsaptál engem, te fattyú!
Éjszaka elolvasta a kérvényt. Nem tetszett neki. Felügyelõ-szomszédai ugyancsak elolvasták és fanyalogtak. Túlságosan száraz. Nem elég megható. Ilyen kérvényt kár is elküldeni. Kalinyint ilyen ostobasággal nem lehet meghatni.
Nem tudtam, nem tudtam a lágertõl kiszikkadt agyamból egyetlen hatásos szót kiizzadni. Nem tudtam elnyomni a gyûlöletet. Nem tudtam megbirkózni a munkával, és nem azért, mert túl nagy volt a távolság a szabad élet és Kolima között, nem azért, mert agyam elfáradt, kimerült, hanem mert ott, ahol a lelkesült jelzõk fészkeltek, nem volt semmi, csak gyûlölet. Gondolják el, szegény Dosztojevszkij a Holtak házát követõ tízéves katonáskodása alatt keserû, könnyes, megalázkodó, de a fõnökség lelkét megindító beadványokat fogalmazott. Dosztojevszkij még verset is írt a cárnénak. Ám a holtak házában nem volt Kolima. Kolimától Dosztojevszkij ugyanúgy elnémult volna, mint én. Ezért nem tudtam megírni Zujev kérvényét.
- Becsaptál engem, fattyú! - üvöltötte Zujev. - Majd megmutatom neked, hogy csaphatsz be engem!
- Én nem csaptám be…
- Egy álló napig ott ültél a bódéban, a melegben. Újabb büntetést sózhatnak rám, te féreg, a te baromságodért. Pedig azt gondoltam, ember vagy.
- Ember vagyok - suttogtam fagyott, kék ajkamat bizonytalanul mozgatva.
- Majd megmutatom neked, miféle ember vagy te! Zujev elõrelendítette a kezét, és én könnyû, szinte súlytalan érintést éreztem, nem sokkal erõsebbet, mint egy szélroham, amely ezen a fejtésen nemegyszer letepert.
Elestem, karommal eltakartam a fejem, és nyaltam az édes, ragacsos folyadékot, mely kibuggyant a szájam sarkán.
Zujev néhányszor belém rúgott nemezcsizmájával, de nem éreztem fájdalmat.
Osztovits Ágnes fordítása
Cherry Brandy
A költõ haldoklott. Éhezéstõl felpuffadt, nagy kezefeje, csõformájúra nõtt, piszkos körmû, vértelen, fehér ujjai a mellén hevertek, nem rejtette el kezét a hideg elõl. Azelõtt bedugta az inge alá, a csupasz testére, de ott most túlságosan kevés volt a meleg. A kesztyûjét már rég ellopták. A lopáshoz csupán arcátlanság kellett, fényes nappal lopták el. A vaksi elektromos napot, amelyet bemocskoltak a legyek és még kerek drótkosárba is foglaltak, a magas mennyezet alá erõsítették. A fény a költõ lábára esett - mintha egy ládában feküdt volna a sûrûn egymás mellett álló emeletes priccsek egyik alsó helyének sötét zugában. Idõnként megmozgatta az ujjait, úgy pattogtak, mint a kasztanyetta, és megtapogatta zubbonya gombját, gomblyukát, a kis gödröt rajta, lesöpört róla valami szemetet, aztán újra megállt a keze. A költõ olyan hosszan haldoklott, hogy már fel sem fogta, hogy haldoklik. Néha fájdalmasan és majdnem érzékelhetõen áthatolt az agyán egy egyszerû és átható gondolat, hogy ellopták a kenyerét, amelyet a feje alá tett. És ez olyan égetõen félelmetes volt, hogy kész lett volna vitatkozni, káromkodni, verekedni, kutatni, bizonygatni. De erõtlen volt hozzá, s a kenyér képe egyre halványult… És most másra gondolt. Arra, hogy valamennyiüknek át kell kelni a tengeren túlra, de valami okból késik a hajó, és jó, hogy õ itt van. És ugyanilyen könnyedén és homályosan a nagy anyajegyre gondolt a barakk naposának arcán. A nap nagy részében azok az események jártak a fejében, amelyek betöltötték itteni életét. A képek, amelyek felderengtek szeme elõtt, nem a gyerekkor, az ifjúság, a siker képei voltak. Egész életében sietett valahova. Nagyszerû volt, hogy most nem kell sietni, hogy ráérõsen gondolkodhat. És lassan a halál elõtti mozdulatok egyformaságára gondolt - arra, amit megértettek és leírtak az orvosok, elõbb, mint a festõk és a költõk. Hippokratész arca tûnt fel elõtte - az ember halál elõtti maszkját ismeri akármelyik medikus. A halál elõtti mozdulatok titokzatos egyformasága szolgált ürügyül Freudnak a legmerészebb hipotézisekhez. Az egyformaság, az ismétlõdés nélkülözhetetlen talaja a tudománynak. Azt, hogy a halál megismételhetetlen - nem orvosok, hanem költõk tanulmányozták. Jólesett tudatára ébredni, hogy még tud gondolkodni. Az éhezés keltette émelygést már rég megszokta. És minden egyenrangú volt - Hippokratész, az anyajegyes arcú napos és a tulajdon piszkos körme.
Az élet beleszállt és kiszállt belõle, haldoklott. Aztán újra megjelent az élet, kinyílt a szeme, gondolatai támadtak. Csak a vágyai nem tértek vissza. Sokáig élt a világban, ahol gyakran kellett megmenteni az emberek életét - mesterséges légzéssel, glukózzal, kámforral, koffeinnel. A halott újra életre kelt. Miért is ne? Hitt a halhatatlanságban, az igazi emberi halhatatlanságban. Gyakran járt a fejében, hogy egyszerûen nem létezik semmiféle biológiai ok, amely miatt az ember ne élhetne örökké… Az öregség csupán gyógyítható betegség, s ha nincs ez a máig is megfejthetetlen, tragikus félreértés, akkor örökké élhetne az ember. Vagy amíg el nem fárad. Õ pedig egyáltalán nem fáradt bele az életbe. Még itt sem, ebben az átmenõ barakkban, a "tranzitkában", ahogy elõszeretettel emlegették az ittlakók. Ez a rémségek elõcsarnoka volt, de nem maguk a rémségek. Ellenkezõleg, itt élt a szabadság szelleme, és ezt mindenki érezte. Elõttük volt a láger, mögöttük a börtön. Ez a béke "útközbeni világa" volt, s a költõ megértette ezt.
Volt még egy útja a halhatatlanságnak, a tyutcsevi.
"Boldog, ki látta e világot
végzetes perceiben."
De ha õ már, mint látjuk, nem lehet halhatatlan emberi alakban, testi valóságában - az alkotói halhatatlanságot már mindenképpen megérdemelte. A huszadik század legnagyobb költõjének nevezték, s õ gyakran gondolta, hogy ez valóban így van. Hitt abban, hogy a versei halhatatlanok. Nem voltak tanítványai - de vajon tûrik-e õket a költõk? Írt prózát is - rosszat -, írt cikkeket. De csak verseiben tudott valami újat adni a költészetnek, valami fontosat, ahogy mindig hitte. Egész elmúlt élete: irodalom volt, könyv, mese, álom, s csak a jelen volt valóságos élet.
Mindezt nem polemikus éllel gondolta végig, hanem titkon, valahol mélyen magában. Ezekhez a tépelõdésekhez nem volt elég szenvedélye. Rég elhatalmasodott rajta a közöny. Micsoda jelentéktelen ostobaság, egérfutkosás volt mindez az élet rossz terhéhez képest! Csodálkozott magán - hogy gondolkozhat így a verseirõl, amikor már minden eldõlt, s ezt õ nagyon jól tudta, jobban, mint bárki. De hát ki? Kinek kell õ itt és kivel egyenlõ? Valami oknál fogva mindezt meg kellett érteni, s õ várt… és megértette.
Azokban a percekben, amikor az élet visszatért testébe, és félig hunyt, zavaros szeme egyszer csak látni kezdett, szemhéja megremegett és megmozdultak az ujjai - visszatértek gondolatai is, amelyekrõl nem hitte, hogy az utolsók.
Az élet magától lépett be, mint egy hatalmaskodó háziasszony; õ nem is hívta, mégis belépett a testébe, agyába, belépett, mint a versek, mint az ihlet. És ennek a szónak jelentése elõször tárult fel elõtte egész teljességében. A költészet volt az az életadó erõ, ami éltette. Szó szerint. A versek kedvéért élt, a versekkel élt.
Most annyira szemmel látható volt, olyan érzékelhetõen világos, hogy az ihlet volt az élet: halála elõtt adatott megtudnia, hogy az élet nem volt más, mint ihlet, igen, ihlet.
És örvendett, hogy megadatott neki felismerni ezt az utolsó igazságot.
A versek jelentették az egész, az egész életet: a munka, a lódobogás, a ház, a madár, a szikla, a szerelem - az egész élet könnyen belefért a versekbe, és kényelmesen elhelyezkedett bennük. És ennek így is kellett lennie, hiszen a versek - szavak voltak.
A strófák most is könnyen életre keltek, egyik a másik után, és bár régen nem írta le, le sem tudta írni verseit, a szavak mégis könnyen feltámadtak, egy-egy adott és minden alkalommal szokatlan ritmusra. A rímek voltak a kutatók, a szavak és fogalmak mágikus kutatásának mûszerei. Minden szó a világ egy része volt, válaszolt a rímnek, s az egész világ valamilyen elektronikus gép sebességével száguldott elõtte. Mind azt kiáltotta: engem válassz! Ne, engem! Nem kellett keresni semmit. Csak eldobálni kellett. Mintha két ember lett volna jelen - aki alkot, aki teljes iramban meglódította a lendkereket, meg a másik, aki válogat és idõnként leállítja a megindított gépezetet. És látván, hogy õ - két ember, a költõ megértette, hogy most igazi verset ír. És aztán, ha nem írta is le? Leírni, kinyomtatni: hiúságok hiúsága. Ami nem önzetlenségbõl születik, nem a legjobb. A legjobb az, amit nem írtak le. Ami megszületett és eltûnt, nyomtalanul semmivé foszlott. Csak a semmivel össze nem téveszthetõ alkotómunkát érezte, csak az bizonyította, hogy megalkotta a verset, hogy nagyszerût alkotott. Nem téved-e? Csalhatatlan-e alkotói öröme?
Eszébe jutott, hogy költõileg milyen gyámoltalanok voltak Blok utolsó versei, és mintha Blok ezt nem értette volna…
A költõ megálljt parancsolt magának. Ezt könnyebb volt megtenni itt, mint valahol Leningrádban vagy Moszkvában.
Most azon kapta magát, hogy már régen nem gondolkozik semmin. Az élet megint kiszállt belõle.
Hosszú órákat feküdt mozdulatlanul, s akkor váratlanul meglátott a közelében valami célgömbhöz vagy geológiai térképhez hasonlót. A térkép néma volt, s õ gondosan igyekezett megérteni, mit ábrázol. Jó sok idõ telt el, amíg felfogta, hogy a tulajdon ujjait látja. Ujjai végén még ott voltak a tövig szívott, végigszopott mahorkacigaretta barna nyomai - az ujjbegyeken tisztán látszott a daktiloszkópiai rajzolat, akár egy domborzati térképen. A rajzolat egyforma volt mind a tíz ujján, a fák évgyûrûihez hasonló, koncentrikus körök. Eszébe jutott, hogy egyszer gyerekkorában megállította a sétányon egy kínai, aki a házuk pincéjében mûködõ mosodában dolgozott. A kínai megfogta az egyik kezét, majd a másikat, felfelé fordította a tenyerét és izgatottan kiáltott valamit a maga nyelvén. Mint kiderült, a szerencse fiának mondta a kisfiút, akit szerencsés jellel jegyeztek meg. Erre a szerencsejegyre gyakran emlékezett a költõ, különösen akkor, amikor elsõ versesfüzetét kinyomtatták. Most harag és irónia nélkül gondolt vissza a kínaira. Mindegy volt már neki.
A legfõbb, hogy még nem halt meg. Mellékesen: mit jelent az, hogy meghalt, mint költõ? Valami gyermekien naiv dolog kell hogy legyen a halálában. Vagy valami szándékolt, valami színpadias, mint Jeszenyinében, mint Majakovszkijéban.
Úgy halt meg, mint egy színész - ez még érthetõ. De vajon úgy halt-e meg, mint egy költõ?
Igen, megsejtett valamit abból, ami várt rá. A tranzitlágerben volt ideje sok mindent megérteni és megsejteni. És örült, csendesen örült erõtlenségének és reménykedett abban, hogy meghal. Eszébe jutott egy régi börtönbeli vita, hogy mi a rosszabb, mi a szörnyûbb: a láger vagy a börtön - senki nem tudta igazán, spekulatív érveket sorakoztattak fel. És milyen kegyetlenül mosolygott az az ember, akit a lágerbõl hoztak ebbe a börtönbe! Örökre megjegyezte a mosolyát, úgyhogy még felidézni sem merte.
Lám csak, milyen ügyesen becsapja õket - azokat, akik kerek tíz évre idehozták - ha most meghal! Néhány éve még számûzetésben volt és tudta, hogy örökre feljegyezték a különleges listákra. Örökre?! Az arányok eltolódtak és megváltozott a szavak értelme.
Újra érezte, hogy kezd beléáradni az erõ, igen, dagadni, mint a tenger. Többórás dagály. Nyomában ott az apály. De hiszen a tenger sem távozik tõlünk mindörökre. Még visszatér.
Váratlanul enni kívánt, de nem volt ereje megmozdulni. Lassan, nagy nehezen felderengett, hogy a mai levesét odaadta a szomszédjának, hogy egy bögre forró víz volt az egésznapi tápláléka. A kenyéren kívül, persze. De a kenyeret régen osztották, nagyon régen. A tegnapit meg ellopták. Valakinek volt még ereje lopni.
Így feküdt, könnyedén és lélektelenül, amíg fel nem virradt a reggel. A villanyfény kissé elsárgult és nagy furnértálcákon behozták a kenyeret, mint mindennap.
De õ már nem nyugtalankodott, nem nézte ki magának a serclit, nem sírt, ha nem neki jutott. Nem tömte a szájába remegõ kézzel a pótadagot - és a pótadag egy pillanat alatt elolvadt a szájában, orrcimpái megfeszültek, egész lényével érezte a friss rozskenyér ízét és illatát. A pótadag már nem is volt a szájában, pedig még nyelni sem volt ideje vagy megmozdítani az állkapcsát. A falat kenyér elolvadt, semmivé lett, és ez csoda volt, egyike a sok itteni csodának. Nem, most nem nyugtalankodott. De amikor a kezébe adták a napi kenyéradagját, átfogta vértelen ujjaival és a szájához szorította. Harapdálta skorbut-pusztította szájával, vérzett az ínye, a fogai inogtak, de nem érzett fájdalmat. Minden erejével a szájához szorította a kenyeret, tömte, szívta, tépte és rágta…
Szomszédai fékezték meg:
- Ne edd meg mind, majd aztán megeszed, késõbb…
És a költõ megértette. Tágra nyitotta a szemét, de nem engedte ki szederjes ujjai közül az összevérzett kenyeret.
- Késõbb? Mikor? - kérdezte tisztán érthetõn. És lehunyta a szemét.
Estére meghalt.
Csak két nappal késõbb "írták le". Leleményes szomszédainak sikerült a kenyérosztásnál két napig megkapni a halott adagját; a halott felemelte a kezét, mint egy bábu. Így hát két nappal elõbb halt meg halála dátumánál. És ez nem elhanyagolható részlet jövendõ életrajzírói számára.
Rab Zsuzsa fordítása
Varlam Salamov: Kereszt
A vak pap átbotorkált az udvaron, lábával kitapogatva a földön végigrakott keskeny, hajópallószerű deszkát. Lassan ment, majdnem egyenesen, nem is botladozva, a fia irdatlan kitaposott csizmájának négyszögletű orrával óvatosan lépkedve a kis faösvényen.
A pap mindkét kezében egy-egy vödör gőzölgő moslékot vitt a sötét, alacsony pajtába zárt kecskéinek. Három kecskéje volt, Maska, Ella és Tonya, találó neveket adott nekik, eltérő mássalhangzókkal. Általában csak az a kecske válaszolt a hívására, amelyiket szólította; reggel pedig, az etetés órájában, összevissza, harsányan mekegtek, pofácskájukat átszuszakolva a pajtaajtón vágott résen. Fél órája, hogy a vak pap megfejte őket, és egy nagy fejősajtárban hazavitte a gőzölgő tejet. Örök sötétségében gyakran elvétette a fejést, és a vékony tejsugár nesztelenül a sajtár mellé csurrant. A kecskék nyugtalanul nézegettek hátrafelé, bámulták a saját tejüket, amelyet egyenesen a földre fejtek. De lehet, hogy egyáltalán nem is bámészkodtak hátra.
Nem csupán azért hibázott olyan gyakran, mert világtalan volt. Kínzó gondolatai nem kevésbé elvonták figyelmét, és miközben meleg keze egyenletesen szorította a hűvös kecsketőgyeket, gyakran megfeledkezett önmagáról, megfeledkezett a munkájáról is, és a családjára gondolt.
A pap nem sokkal azután vakult meg, hogy meghalt a fia, egy gázkülönítmény vöröskatonája, megölték az északi fronton. A glaukóma, „a sárga víz” hirtelen súlyosbodni kezdett, és a pap elveszítette látását. Más gyerekei is voltak, még két fia és két lánya, de ez a középső volt a legkedvesebb, szinte az egyetlen.
A kecskékkel, a jószág gondozásával, az etetéssel, a pajta takarításával, a fejéssel - mindezt a vak egyedül végezte -, ezzel a bőszült és felesleges munkával bizonyította önmaga előtt, hogy joga van az élethez; a vak megszokta, hogy nagy családot tart el, hozzászokott, hogy megvan a helye az életben, nem függ senkitől, sem a társadalomtól, sem a saját gyerekeitől. A feleségének meghagyta, hogy gondosan vezesse a kecskékkel kapcsolatos kiadásokat, és jegyezze fel a nyári kecsketej eladásából származó hasznot. A városban szívesen vásárolták a kecsketejet, úgy tartották, hogy rendkívül kedvezően befolyásolja a tuberkulotikus betegek állapotát. Ennek a vélekedésnek nem volt különösebb orvosi alapja, nem nagyobb, mint annak, hogy a fekete kölyökkutyák húsa bizonyos mennyiségben szintén jót tesz a tüdőbetegeknek. A vak és a felesége mindennap maga is megivott egy-két pohár kecsketejet, a pohár tej értékét a pap szintén feljegyeztette. Már a legelső nyáron kiderült, hogy a takarmány sokkal többe kerül, mint a tejből származó bevétel, a „kisállatokra” kivetett adó ráadásul nem is volt olyan kicsi - de a papné eltitkolta a férje elől az igazságot, és azt mondta neki, hogy a kecskék hasznot hoznak. A vak pap meg hálát adott Istennek, hogy talált magában elég erőt, és legalább valamennyire segítségére tud lenni a feleségének.
A felesége, akit 1928-ig az egész városban a papnénak hívtak, de 1929-ben felhagytak vele - a városi templomokat majdnem mind lerombolták, a „hideg-templomból” pedig, amelyben valamikor Rettenetes Iván cár mondott imát, múzeumot csináltak -, a felesége régen olyan gömbölyű, olyan kövér volt, hogy a tulajdon hat év körüli fia sírva, toporzékolva hajtogatta: „Nem megyek veled, szégyellem, hogy olyan dagadt vagy.” A papné már régóta nem volt kövér, de hatalmas teste megőrizte a dagadtságot, a szívbetegek egészségtelen puffadtságát. Alig bírt jönni-menni a szobában, nehezen vonszolta magát a konyhai kemence és a szobaablak között. Eleinte a pap megkérte, hogy olvasson fel valamit neki, de az asszony soha nem ért rá, mindig ezer dolga akadt a háztartásban, meg kellett főznie az ételt, az ennivalót maguknak meg a kecskéknek. Boltba nem járt a papné, kisebb vásárlásait elintézték a szomszéd gyerekek, akiknek öntött egy kis kecsketejet vagy a kezükbe nyomott valami kandiscukrot.
Az orosz kemence padkáján egy üst állt, vaskondér, ahogy északon nevezik. Csorba vaskondér volt, a pereme házaséletük első évében tört le. A kecskék forró moslékját ezen a letört peremen át öntötték ki, a lé lefolyt a kemencepadkára, és a kemencepadkáról lecsöpögött a padlóra. A vaskondér mellett kis cserépköcsög állt kásával, a pap meg a papné ebédje. Az embereknek sokkal kevesebb kellett, mint az állatoknak.
De csak kellett valami az embereknek is.
Sok dolga nem volt, de az asszony túlságosan lassan mozgott a szobában, a bútorokba kapaszkodva, és a nap végére annyira elfáradt, hogy nem volt ereje a felolvasáshoz. Elnyomta hát az álom, a pap meg haragudott rá. Ő nagyon keveset aludt, pedig rákényszerítene magát, hogy aludjon, aludjon minél többet. Valamikor a második fia, aki látogatóba érkezett a szülői házba, látva az apja reménytelen helyzetét, zaklatottan megkérdezte:
- Papa, miért alszol éjjel-nappal? Miért alszol olyan sokat?
- Ostoba vagy - felelte a pap -, hiszen álmomban látok...
És a fiú egészen haláláig nem tudta elfelejteni ezeket a szavakat.
Akkoriban élte gyermekkorát a vezetékes rádió, az amatőröknél állandóan recsegtek a detektoros készülékek, és a földvezetéket senki nem merte a fűtőtesthez vagy a telefonkészülékhez érinteni. A vevőkészülékeknek csak a híre jutott el a paphoz, tudta, hogy szétröppent gyermekei még egy rádiófejhallgatóra sem tudják, nem képesek neki összeszedni a pénzt.
A vak nemigen értette, miért kellett néhány évvel ezelőtt világgá menniük a szobából, amelyben több mint harminc évet leéltek. A felesége hatalmas, fogatlan, lefetyelő szájával mindenféle rejtélyes, haragos, felindult szavakat sugdosott neki, a felesége soha nem mondta meg az igazat, hogyan vitték ki a rendőrök a szerencsétlen szoba ajtaján a törött székeket, az öreg komódot, a fényképekkel, dagerrotípiákkal teli nagy dobozt, a vaskondérokat, a köcsögöket meg néhány könyvet, a valaha hatalmas könyvtár maradékát és a ládát, benne az egyetlennel, ami még megmaradt, egy arany mellkereszttel. A vak nem értett semmit, őt átvezették az új lakásba, és hallgatott, és magában imádkozott Istenhez. A hangosan mekegő kecskéket is átvitték az új lakásba, egy ismerős ács elrendezte őket az új helyen. Az egyik kecske, az Ira, a negyedik, eltűnt a felfordulásban.
A folyóparti lakás új gazdái, a fiatal városi ügyész és utolsó divat szerint öltözött felesége a Centralnaja szállodában várták az értesítést, hogy a lakás felszabadult. A szemközti házból a pap szobájába beköltöztettek egy lakatost meg a családját, és az ügyész megkapta a lakatos két szobáját. A városi ügyész nem találkozott a pappal meg a lakatossal, se azelőtt, se azután nem ismerte meg azokat az embereket, akiknek a ki sem hűlt helyére telepedett.
A pap és a felesége csak ritkán emlékeztek a régi szobára, a pap azért, mert vak volt, a papné meg mert túl sok keserűséget látott abban a lakásban, keserűséget sokkal többet, mint örömöt. A pap soha nem tudta meg, hogy a felesége, amíg bírt, fánkot sütött és árult a piacon, hogy állandóan levelekkel ostromolta az ismerősöket meg a rokonokat, kérve, hogy legalább valamivel támogassák őt és vak férjét. Előfordult, hogy jött némi pénz, kis összegek, de legalább tudott szénát, olajpogácsát venni a kecskéknek, kifizette az adót meg a pásztor bérét.
A kecskéken régen túl kellett volna adni, csak baj volt velük, de a papné még gondolni sem mert erre, hiszen ez volt vak férje egyetlen elfoglaltsága. Eszébe jutott, milyen eleven, energikus ember volt a férje, mielőtt rátört a szörnyű baj, és nem tudta rászánni magát, hogy szóba hozza a kecskeeladást. És minden ment tovább, mint azelőtt.
A papné írt a gyerekeinek is, akik már rég felnőttek, saját családjuk volt. A gyerekek válaszoltak neki. Mindegyiknek megvolt a maga gondja, a saját gyerekei, de különben nem minden gyereke válaszolt.
A legidősebb fiú már régen, még a húszas években megtagadta az apját. Akkor divat volt megtagadni a szülőket, jó néhány későbbi ismert író ilyesféle nyilatkozattal kezdte irodalmi pályafutását. A legidősebb fiú se költő, se gazember nem volt, egyszerűen félt az élettől, és amikor a hivatalban túlságosan sokat kezdték emlegetni a szociális származását, akkor közzétette a nyilatkozatot az újságban. A nyilatkozatból semmi haszna nem volt; a Káin-bélyeget viszont magán viselte a sírig.
A pap lányai férjhez mentek. Az idősebbik valahol délen élt, pénzt nem adott kezébe a családja, és gyakran írt könnyes levelet, tele bánatával. Az anya megsiratta a lánya leveleit, és a válaszában vigasztalta őt is. Az idősebb lány minden évben csomagot küldött az anyjának, húsz-harminc kiló szőlőt. Délről sokáig úton volt a csomag, és az anya soha nem írta meg a lányának, hogy a szőlő minden évben megrohadt, mire megérkezett - az egész küldeményből csak néhány szemet tudott kiválogatni magának és a férjének. És minden alkalommal hálásan, alázatosan megköszönte, és röstellt pénzt kérni.
A második lánya felcsernő lett, s miután férjhez ment, feltett szándéka volt, hogy nyomorúságos keresetét félreteszi és elküldi vak apjának. A férje, egy szakszervezeti funkcionárius, helyeselte a szándékot, és a lány vagy három hónapig hazahordta a fizetségét a szülői házba. Szülés után azonban nem dolgozott, éjjel-nappal az ikrei körül tett-vett. Hamarosan kiderült, hagy férje, a szakszervezeti funkcionárius, idült alkoholista. A pályán egyenes iramban zuhant lefelé, két év múlva az anyagbeszerzők között találta magát, de még ezen a helyen sem tudott sokáig megkapaszkodni. A felesége az apró gyerekekkel, minden anyagi eszköz nélkül maradván, újra munkába állt, és vergődött, ápolónői fizetéséből tartván el, ahogy bírta, a két kisgyereket és önmagát. Mit tudott volna segíteni öreg anyjának és vak apjának?
A legkisebb fiúnak nem volt felesége. Neki kellett volna az anyjával-apjával maradni, de úgy határozott, hogy egyedül próbál szerencsét.
A középső fiú után maradt rájuk némi örökség, egy vadászpuska, majdnem vadonatúj, kakas nélküli Sauer és az apa meghagyta, hogy az anya adja el ezt a fegyvert kilencven rubelért. Húsz rubelért varrattak két új szatén Tolsztoj-inget a fiúnak, és az elutazott a nénikéjéhez Moszkvába, beállt egy gyárba dolgozni. A legkisebb fiú küldött pénzt, de mindig keveset, öt-tíz rubelt egy hónapban, hamarosan pedig egy illegális gyűlésen való részvétele miatt letartóztatták és száműzték, nyoma veszett.
A vak pap meg a felesége mindig reggel hat órakor kelt. Az öregasszony nagy nehezen befűtött a kályhába, a vak meg ment, hogy megfejje a kecskéket. Pénzük egyáltalán nem volt, de az anyának néha sikerült pár rubeles kölcsönt kapni a szomszédoktól. De ezt a pár rubelt vissza is kellett adni, és már nem volt mit pénzzé tenni, minden mozdítható holmit, az összes abroszt, fehérneműt, széket, mindent már réges-régen eladtak, becseréltek lisztre a kecskéknek, darára levesnek. A két jegygyűrűt és az ezüst nyakláncot még tavaly bevitték a Torgszinba. A levesben csak nagy ünnepeken főtt hús, cukrot az öregek szintén ünnepre vásároltak. Elvétve betévedt hozzájuk valaki, odacsúsztatott egy szem savanyúcukrot vagy egy zsemlét. Az öregasszony fogta, bevitte a szobájába, és vak férje száraz, ideges, örökösen fel-alá járó ujjai közé dugta. És mindketten kacagtak, csókolták egymást, és az öreg pap csókolgatta felesége nehéz házimunkától eltorzult, feldagadt, piszkos, eldurvult ujjait. Az öregasszony sírt és megcsókolta az öreg fejét, és megköszönték mindazt a jót, amit az életben kaptak egymástól, és azt is, amit most tesznek egymásért.
A pap minden este odaállt az ikon elé, szenvedélyesen imádkozott, újra és újra hálát adott Istennek azért, hogy ilyen felesége van. Mindennap ezt tette. Előfordult, hogy nem arccal az ikon felé állt, akkor a felesége lemászott az ágyról, és két karjával átfogva a vállát, Jézus Krisztus felé fordította. Ilyenkor a vak pap haragudott.
Az öregasszony igyekezett nem gondolni a holnapi napra. De végül csak beköszöntött az a reggel, amikor nem volt mit adni a kecskéknek. A vak felébredt, öltözködni kezdett, tapogatva előkotorta csizmáját az ágy alól. És akkor az öregasszony kiabálni kezdett és sírni, mintha ő lenne az oka annak, hogy nincs mit enniük.
A vak felhúzta a csizmáját, és leült agyonfoltozott, puha, viaszosvászon karosszékébe. Minden más bútort már régen eladtak. A vak azonban ezt nem tudta, az anya azt mondta, hogy odaajándékozta a lányainak.
Az öreg pap csak ült, hátát a széktámlának vetve, és hallgatott. De az arcán nem látszott zavar.
- Add ide a keresztet - mondta, mindkét kezét előre nyújtva, az ujjait mozgatva.
A papné elsántikált az ajtóhoz, beakasztotta a kampót. Kettesben felemelték az asztalt, és kicibálták alóla a ládát. A papné egy fadobozból cérnára fűzött kulcsot húzott elő, és kinyitotta a ládát. Dugig volt mindenféle holmival, de miféle holmival - a fiaik és a lányaik gyerekkori ingecskéi, megsárgult levélkötegek a negyven évvel ezelőtt egymásnak írt levelekből, menyegzői gyertyák abroncsdísszel, rég lepergett viaszmintával, különböző színű gyapjúfonalak gombolyítva, anyagdarabkák egész köteggel, foltozáshoz. A láda legmélyén két kis doboz, amilyenben rendjeleket, órákat vagy drága dolgokat tartanak.
Az asszony büszke, nehéz sóhajjal kiegyenesedett, és kinyitotta a dobozt, amelyben még új atlaszpárnácskán feküdt a mellkereszt, Jézus Krisztus apró szoboralakjával. Vöröses árnyalatú, színarany kereszt volt.
A vak pap óvatosan megérintette.
- Hozd a baltát - mondta halkan.
- Ne, ne - suttogta az asszony, és a vakot átölelve megpróbálta kivenni a kezéből a keresztet. A vak pap azonban kitépte felesége dagadt, bütykös kezéből, fájdalmasan megütve a karját.
- Hozd - mondta -, hozd... Talán ebben az Isten?
- Nem, én nem... Csináld te, ha akarod...
- Igen, igen. Én. Én.
És a papné, az éhségtől félőrülten, kivánszorgott a konyhába, mindig ott hevert a balta és néhány száraz fahasáb, hogy gyújtóst aprítsanak belőle, begyújtani a szamovár alá.
Behozta a baltát a szobába, a reteszt is betolta, és könnyek nélkül, vinnyogva sírni kezdett.
- Ne nézz ide - mondta a vak pap, miközben letette a keresztet a földre. De az asszony nem tudott, képtelen volt nem odanézni. A szoboralak lefelé fordult a kereszten. A vak pap kitapogatta, és a feje fölé lendítette a baltát. Lesújtott - a kereszt elpattant, könnyedén megcsendült a földön: a vak pap elvétette. Kitapogatta a keresztet, újra az előző helyre tette, és megint fölemelte a baltát. Ez alkalommal a kereszt meggörbült, és sikerült kézzel letörni belőle. A vas erősebbnek bizonyult, mint az arany, egyáltalán nem volt nehéz széthasogatni a keresztet.
A papné már nem sírt és nem vinnyogott, mintha a darabokra vágott kereszt nem lett volna többé szentség, egyszerű nemesfémmé, aranyröggé változott volna. Az asszony sietősen, ugyanakkor nagyon lassú mozdulatokkal becsavargatta néhány rongyba a kereszt darabkáit, és visszarakta őket a rendjeles dobozba.
Feltette a szemüvegét, és figyelmesen szemügyre vette a balta élét, nem maradt-e valahol egy kis aranypor.
Amikor már mindent elrejtettek, a ládát visszatették a helyére, a pap felvette vitorlavászon köpenyét, sapkáját, fogta a sajtárt, és a hosszú, egymáshoz illesztett deszkák mentén elindult megfejni a kecskéket. Megkésett a fejéssel, már világos nap volt, az üzletek régen nyitva. A Torgszin-üzletek, ahol aranyért élelmiszert adtak, reggel kilenckor nyitottak.
Gereben Ágnes
Varlam Salamov: Ösvény
Volt a tajgában egy csodálatos ösvényem. Magam vágtam-tapostam, nyáron, amikor tűzifát gyűjtöttem télire. Kiszáradt fa sok volt a kunyhó körül, kúp alakú papírmasé-szürkés vörösfenyők meredtek ki a mocsárból, mint a karókerítés. A kis kunyhó hegyoldalban állt, törpebokrok vették körül és zöld tűlevelű ágak - őszre meghízott tobozaik a földig húzták őket. Ezen a törpefa-sűrűn keresztül vezetett az ösvény a mocsárhoz, amely valamikor nem mocsár volt, hanem erdő, aztán a fák gyökereit elkorhasztotta a víz, és a fák meghaltak. Ez réges-régen történt. Az élő erdő a hegyláb mentén a meredély felé hátrált. Az út, amelyen gépkocsik és emberek jártak, följebb vezetett a hegyoldalon, magasabban, a hegyláb másik oldalán.
Az első napokban sajnáltam eltaposni a dús, piros gyöngyvirágokat, az óriási, lila pillangóhoz hasonlító íriszeket, szirmaikkal és mintázatukkal, az óriási, húsos, sötétkék hóvirágokat, amelyek kellemetlenül ropogtak a lábam alatt. A virágok, mint Távol-Észak valamennyi virága, illattalanok voltak. Valamikor azon a gépies mozdulaton kaptam magamat, hogy ha szedek egy csokor virágot, az orromhoz emelem. Aztán leszoktam róla. Reggel megnéztem, mi történt éjszaka az ösvényen - lám, kiegyenesedett a gyöngyvirág, amelyet tegnap a csizmám letaposott; félredőlt, de mégis megelevenedett. A másik gyöngyvirágtő örökre eltaposva fekszik, mint egy kidőlt távíróoszlop a porcelán szigetelőíven, elszakadt pókhálók lógnak róla, akár szétszaggatott huzalok.
Az ösvény aztán kitaposódott, s már nem vettem észre, hogy törpebokrok ágai feküsznek keresztbe az utamon, azokat pedig, amelyek az arcomba csaptak, letörtem, és már észre sem vettem a letört ágakat. Az ösvény két oldalán fiatal vörösfenyők álltak, százévesek lehettek, láttam, amikor kizöldültek, ittlétem alatt teregették be apró tűlevélszőnyeggel az utat. Az ösvényem napról napra sötétebbé vált és végül közönséges sötétszürke erdei csapás lett belőle. Rajtam kívül nem járt rajta senki. Kékesfekete bundájú mókusok ugyan végigszökdeltek az ösvényen, egyiptomi ékíráshoz hasonló fogolycsapákat is láttam sokszor rajta, háromszögletű nyúlcsapával is találkoztam, de hát a madár meg a vad nem számít.
Majd három évig tapostam ezt a saját ösvényemet. Rajta járva jól tudtam verseket írni. Megesett, hogy egy-egy utamról megtérve elindultam az ösvényen, és bizonyos, hogy valamilyen strófát tapostam ki rajta. Megszoktam a kis csapást, úgy időztem ott, mint valami erdei dolgozószobában. Emlékszem, egyszer a tél küszöbén a hideg, a jég már megkeményítette az ösvény sarát, mintha kicukrosodott volna, mint a lekvár. A hó lehullta előtt két őszön is kimentem az ösvényre, mély nyomot taposni bele, hogy a szemem láttára keményedjen meg egész télre. És tavasszal, amikor elolvadt a hó, láthattam tavalyi nyomomat, beleléptem, s megint könnyen ment a versírás. Télen, persze, lakatlan volt ez a dolgozószobám - a fagy gondolkodni sem enged -, írni csak melegben lehet. Nyáron minden fűszálat ismertem, minden sokkal színesebb volt, mint télen, ezen a varázslatos ösvényen - a törpecserjék, a vörösfenyők, a vadrózsabokrok mindig felhoztak belőlem valami verset, s ha nem tudtam felidézni másoknak a hangulathoz illő költeményét, akkor a magaméit mormoltam, majd a kunyhómba visszatérve, leírtam őket.
A harmadik nyáron az ösvényemen végigment egy ember. Éppen nem voltam otthon, így nem tudtam, hogy valami vándorló geológus volt, hegyi gyalogpostás vagy vadász. Egy ember otthagyta nehéz csizmájának nyomát. Attól fogva nem születtek versek azon az ösvényen. Az idegen lábnyomokat tavasszal hagyták ott, és egész nyáron egy sort sem írtam az ösvényemen. Télre aztán más helyet jelöltek ki számomra, s én nem is sajnáltam - az ösvényt jóvátehetetlenül elrontották. Arról az ösvényről sokszor próbáltam verset költeni, de végül sohasem tudtam megírni.
Gereben Ágnes
***
Tíz év gulág
Nincsenek megjegyzések:
Új megjegyzések írására nincs lehetőség.