Jefroszinyja Kersznovszkaja: Barlangrajzok

A magyar olvasó előtt jól ismert Szolzsenyicin neve, de Jefroszinyja Kersznovszkaja neve kevésbé ismert, annak ellenére, hogy ő az orosz " láger-irodalom" Szolzsenicin és Varlam Salamov mellett, egy másik nagyon fontos alakja. Oroszországban is csak 1990-ben lett ismert, amikor az Ogonyok nevű hetilap leközölt, két egymás utáni számban, valami 20 rajzot (és szövegrészletet), a 680-ból. A színes ceruzával, egyszerű iskolai füzetekbe rajzolt képek bemutatták egy orosz származású nő életét, egy beszarábiai kisvárosban, elkezdve a boldog gyermekkorral, s befejezve hazatérésével egy szovjet GULAG-ból, majdnem 50 évesen, hosszú évek múltán.

A történelmi háttere az eseményeknek a hírhedt Sztálin- Ribbentrop 1939-es egyezmény, amelyik a II Világháború előzménykeképpen megosztotta Európát az akkori két nagy imperialista hatalom: a náci Németország és a sztálini Szovjetunió között. Többek között a Szovjetuniónak adván a balti államokat, s Beszarábiát, a mai nevén Moldáviát. A történet kezdete 1940, s a befejezése az 1960-as évek közepe. 1940-ben a Szovjetunió elfoglalta Beszarábiát, s megkezdődött az ország átalakítása egy szovjet állammá, s 1965-ben Kersznovszkaját szabadon bocsájtották a különféle szovjet GULAG-okból, s megengedték neki, hogy hazatérjen szülőhazájába. Otthon már csak az édesanyját találta élve, s neki mesélte el életének viszontagságait. S nem csak mesélte, hanem egy hatalmas képsorozatot hozott létre, hogy idős édesanyja vizuálisan is el tudja képzelni az elmondottakat. A képek, nem csak a mondanivalóval, de a művészetükkel is egy egyedülálló albumot képeznek. Itt ebben a blogban közlünk egy rövid ismertetőt, szöveggel és rajzokkal, de a lekicsinyített képek nem adják vissza igazán az album méltóságosan megrázó élményét. Ezért itt közlünk két képet az eredeti nagyobb formában.

Kihallgatás a börtönben.

Egyszer a tábori kórházban kapott munkát, s a reggeli munkája az volt hogy a foglyokat, akik az éjjel meghaltak, a hullaházba kivigye. A csontig kiéhezett hullákból kettőt is egyszerre a hóna alá tudott venni.

A megrázó az ábrázolásban nem csak maga a téma, hanem a művész döntése is, hogy a szöveget beiktassa a képbe, majdnem mintha egy középkori krónikáról lenne szó.Megdöbbentő az is, hogy az egyes rajzok, habár legtöbb esetben a GULAG élet brutalitását, embertelenségét mutatják be, nagyon sokszor szinte gyermekes naivsággal ábrázolják a történteket, mintegy igazolván egy amerikai történész, Hanna Arndt, a náci táborokkal kapcsolatos megjegyzését, hogy "a gonosz banális" (the banality of evil) . Éppen ezért, talán nem tévedünk, amikor azt gondoljuk, hogy a szerző maga is, a könyv címével, Barlangrajzok, ezt a primitivitást kívánta kifejezni, a kőkorból ránk maradt barlangfestményekhez hasonlóan, amiket évezredekkel későbbi nemzedékek csak körvonalaiban, homályosan tudnak talán megérteni, avagy inkább megérezni.

Az album 1990-ben jelent meg a Szovjetunióban, s a könyv kiadatásában nekem is volt egy szerény részem. A történet az Ogonyok folyóirat megjelenésével kezdődik. Akkoriban egy amerikai egyetem (University of Massachusetts) orosz nyelv és irodalom professzora voltam, (miután 1956. novemberében elmenekültem Magyarországról s így megmenekültem attól. hogy saját tapasztalatokat szerezzek a GULAG szovjet, vagy magyar formájú gyakorlatáról, de nem attól, hogy távollétemben ne ítéljenek el 15 évi börtön büntetésre), s éjjel-nappal lényegében, de a 60-as évek elejétől kezdve, mint "irodalomkritikus és professzor", nagy érdeklődéssel figyeltem a szovjet politikában s irodalomban lejátszódó fejleményeket, a hruscsovi desztalinizálási politika kacskaringós fordulatait.

A legnagyobb élmény, persze, a szovjet rendszer fokozatos elrohadása volt , a különféle leleplezések,titkok,hazugságok feltárása, ami nem egyszerre, s nem következetesen történt meg, de majdnem úgy, mint az a bizonyos mitikus Buddhista hagyma, amiről lassanként egyik héj a másik után pereg le, amíg nem marad semmi a hagymából.

Hogy hol is kezdjük? Szolzsenyicin Ivan Gyeniszovicsa, avagy Yevgenija Ginzburg Erőltetett Menete, vagy a különféle író perek Szinyavszkij és Daniel, Ginzburg, Brodszkij és a többiek, de ne hagyjuk ki magát Hruscsovot sem a Sztálin-ellenes " titkos " beszédével (amit vagy tudatosan átcsúsztattak Nyugatra, vagy egy véletlen , sikeres nyugati manőver folytán elterjesztettek a világon - ma már ki tudja ?) s ebben a folyamatban kell megérteni Kersznovszkaja albumát.Nem magát a tényeket leleplezően,azok már ismertek voltak, de mint egy emberi dokumentumot, amelyik visszhangzott az intellektuális körökben ugyanúgy, mint az egyszerű " szovjet ZEk " ek kőrében, hogy " igen ez így volt, ez az, amit átéltünk, ez az amit csináltak velünk ".

Az Ogonyok számokat végig tanulmányozván, írtam egy levelet a szerkesztőnek, V. Vigiljanszkijnak,s javasoltam neki, hogy hajlandó lennék lefordítani a könyvet angolra, s tudnék pénzt szerezni a könyv fakszimile kiadására.Ezt az ígéretet azért tudtam megtenni, mert abban az időben az egyetemen az általam létrehozott Fordi tói Irodának voltam az igazgatója, s lehetőségem volt kutatási ösztöndíjakat szerezni bizonyos , jol megérvelt tervek végrehajtására.

El tudtam képzelni, hogy a szerkesztőség levelek ezreit fogja kapni, (Vigilyanszkij később elmondta nekem, hogy a leveleket zsák számra kapták a szerkesztőségben, s hogy az én levelem véletlenül került a kezébe !) s ezért annál inkább csodálkoztam, amikor jött egy nagyon barátságos levél, hogy igen, van lehetőség a témáról tárgyalni, de jelenleg még nagyon bizonytalan, hogy hogyan és milyen körülmények között lehetne egy konkrét tervet felállítani, de minden esetre, maradjunk továbbra is kapcsolatban.Ez egy hatalmas lépés volt, a levelezést tovább folytattuk, s amikor sikerült egy ösztöndíjat szereznem a könyv kiadásának támogatására, amit természetesen közöltem Vigiljánszkival, az esélyek növekedtek.

De közben én létrehoztam egy videó filmet az Ogonyok anyagaiból. A számítógépek használata ebben az időben terjedt el nagyobb mértékben, s az egyetemeken tanfolyamokat rendeztek a számítógépes technológia használatára a humán tudományok kőrében is.Az elérhető rajzokat felvettem videóra, úgy, hogy egy mozgó kép látványát keltsék,az orosz szöveget lefordítottam angolra,s a háttérbe betettem Dina Vierny GULAG dalait,igyekeztem a Kersznovszkaja szöveget és a dalok szövegét szinkronizálni .Mind az angol, mind az orosz szövegét egy női hang olvasta fel , ahogy a képek megjelentek . ( Az orosz szöveget egy kolléga nő olvasta fel, aki maga is hasonló élettapasztalattal rendelkezett) Ez mind rákerült egy Macintosh gépre , az IBM rendszerű gépek még kevésbé voltak használatosak ilyen műveletekre. A videó kb. 30 perces volt.

Egy másik változat pedig nyelvtanítási célokat szolgált, itt nem mozgó képek voltak, hanem csak egyenes felvételek, s a szöveget le lehetett hozni oroszul, vagy angolul, s az egyes szavakhoz, fogalmakhoz magyarázatot lehetett felkattintani mind a két nyelven.A cél itt nyelv és korabeli történelem tanulása volt.

Mind a két változatot használtam különféle előadásokon. s a cél nyilván az volt, hogy minél nagyobb kőrben ismerjék meg Kersznovszkaja könyvét, s így lehessen támogatást szerezni a könyv kiadására.


Ebben az időben kezdtek elterjedni a nemzetközi egyetemi cserek , s a University of Massachusetts-nek létrejött egy diák csereakciója a St.Pétervári Politechnicseskij Instituttal.Egy diákcsoporttal én is elmentem St.Pétervárra, ott voltunk 3 hétig. Én reméltem, hogy ez alatt az idő alatt sikerül majd személyesen találkozni V.Vigiljanszkival, s a könyvkiadás kérdését sikerül megoldani.De közben kiderült, hogy a pétervári program nagyon zsúfolt volt, s ezen kívül, V.Vigiljánszki telefonja nem válaszolt, hogy mikor és hol találkozhatnánk.S vonatjegyeket sem lehetett minden további nélkül kapni, hosszú időre előre kellett lefoglalni a jegyeket, s ráadásul az volt az érzésünk, hogy a pétervári hivatalnokok ,vagyis az egyetemen működő KGB osztály, nem szívesen látta volna, hogy eltérünk a tervezett programtól.

De mégis csak sikerült jegyeket szerezni, de csak az ott tartózkodásunk utolsó napjaira, s egy amerikai kollégával és pár diákkal felültünk az éjszakai vonatra Moszkvába.Orosz diákok is jöttek velünk, s ők voltak felelősek a moszkvai szállások megszervezésében. Vigiljánszkiról még mindig nem volt semmi hír.

Moszkva tökéletes káosz lett, a megígért diákszállók semmit sem tudtak a mi érkezésünkről, s az ott lakó diákokat végül is kiköltöztették a szobáikból, de az amerikai diákok, amikor meglátták az ottani állapotokat, nem voltak hajlandók ottmaradni. Végül is a takarítónők és szakácsok hívták meg őket magukhoz privát vendégként.

Az amerikai kolléga és én szintén hasonló módon kaptunk szállást egy ottani tanárnál, aki egy " Hrushcsovka " ban lakott, vagyis egy lakóház tömbben a város peremén, s a kis két szobás lakásban lakott nem csak a család, de a nagyszülők is, s az egyedüli alvási lehetőség számunkra összetett székek voltak.

Na de a fontos dolog volt mégis előkeríteni a szerkesztő barátunkat, ami sikerült is, úgy dél felé az utolsó napon, s kiderült, hogy V. nem volt Moszkvában, beteg édesanyjánál volt valahol a vidéken, aki súlyos betegségben pontosan azon a nap halt meg, amikor mi megérkeztünk Moszkvába s az nap délelőtt volt a temetése.Nem nagyon akart találkozni , de miután elmondtam neki, hogy mar este vissza kell mennünk Pétervárra, s a kővetkező nap megyünk vissza Amerikába, mégis csak hajlandó volt a találkozásra. Megadta az otthoni címét, s mondta, hogy vár bennünket. A város pereméről bejutni a város egyik régi kerületébe nem volt egyszerű, de egy moszkvai szokás segített, kiálltunk az útra, lestoppoltunk egy autót, s megkértük, hogy vigyen el bennünket a megadott címre, s nyilván nem ingyen, s így d.u. 2 és 3 között megérkeztünk V. lakására . Nagyon kedves, de nyomott hangulatban volt, s rövidesen kiderült, hogy nincs semmi új híre, de kérésünkre, hogy megnézhetjűk e a kéziratot a válasz az volt, hogy a kézirat nincs nála, hanem egy barátjánál van, s nem tudja, hogy ő hajlandó lenne e bennünket fogadni.Telefonált. Hosszasan, de végül a válasz igenlő volt.

S kérdezte, hogy van e kocsink, mert az illető a város másik részében lakik.Végül is belement, hogy elvigyen bennünket a saját kocsiján. Egy régi Zsigulija volt, ami nem akart indulni, de végül mégiscsak beindult és úgy 4 óra tájban megérkeztünk a barátjához, szintén egy új lakótelepen.Fel a nem tudom hányadik emeltre, szintén egy kis szűk lakás, teletömve emberekkel, mivel, mint kiderült, a lakás ugyan privát lakás volt, de mint egy földalatti , vagyis nem hivatalos, templomként szolgált, s éppen egy istentisztelet folyt benne.

A házigazda, egy szerzetesi ruha félében, nagy szakállal, kedvesen fogadott, a gyülekezeti emberek is, s tele voltak kérdésekkel, hogy miért is akarjuk mi a kéziratot látni, de amikor megtudták, hogy ki akarjuk adni a könyvet Amerikában, nagyon megörültek , és összeölelgettek bennünket. De hol van a kézirat ? A kérdést nem akarták egyenesen megválaszolni, végül is a pap maga odajött hozzám és elmondta, hogy a kéziratot rejtegetik, mivel félnek, hogy a KGB igyekezik megszerezni és megsemmisíteni a kéziratot, de ők hajlandók nekem megmutatni a kéziratot, ha én nem fogom elmondani , hogy hol és mit láttam.Nyilván megígértem, mire a pap átment velem egy másik lakásba, s ott egy lóca-féle alól, ami neki az ágya volt, kihúzott egy zsákot, s abban volt a kézirat dobozokba becsomagolva.Ott,az ő jelenlétében megnézhettem az egyik doboz tartalmát , a már sárgulni kezdő iskolás füzeteket, szép rendben összerakosgatva. Életemnek egy nagy pillanata volt ez, amikor kézbe vehettem és belelapozhattam Jefroszinja Kersznovszkaja életművébe.

A videót már említettem nekik,s szerették volna megnézni. Volt is egy TV a lakásban, de nem volt videólejátszó.De ismét valaki elszaladt, s a szomszédból valahonnan hoztak egy videólejátszót, de sajnos, nem tudták a TV-hez hozzákötni. Erre valaki azt javasolta, hogy menjünk el egy ismerőshöz, akinek van videólejátszója. Így jó néhányan kocsira szálltak, s mi pedig, most már hatan a Zsiguliban, nekiindultunk Moszkvának. Közben én állandóan figyeltem az órát, hány percünk van még a vonat indulásáig.Végre minden sikerült.  Egy jómódúan berendezett lakásban valóban volt TV és videólejátszó és meg tudtuk nézni a filmet.Nagy volt az érdeklődés, hogy ki az énekes , ki csinálta felvételéket.,kaphatnának e egy példányt, stb. Ott hagytam a videót, azzal a kikötéssel, hogy továbbítják Kersznovszkajának , aki nem élt Moszkvában, a Kaukázusban volt valami rokona, oda költözött.

Majd a Zsigulival vissza a szállásunkra, s onnan egyenesen az állomásra, s nagy megkönnyebbüléssel láttuk a diákcsoportot együtt a bejárati Lenin szobor alatt. 1ö perc múlva már a vonaton ültünk, s másnap reggel megérkeztünk Pétervárra.

Egy bizonyos idő után sikerült a pénzt átadni V. nak, s hónapokon belűl megjelent a Barlangrajzok c.album Moszkvában. S ismét egy bizonyos idő múltán, postán kaptam egy példányt , Jefroszinyja Kersznovszkaja dedikálásával: " Tikos Lászlónak, Hálás köszönettel ."

ooo

P.S: (Érdemes megjegyezni, hogy a film változatot bemutattam Petervárott,a Politechnicseskij Institut meghívott tantestülete előtt is . A bemutatót csendben végignézték, s csendben távoztak, nem volt egyetlen kérdés sem.)

A Kalevala napja

A XIX. század közepén Éliás Lönrot a finn nemzet eredetét keresve hazája eldugott kis falvainak meséiből a finn népköltészet addig csak élőszóban terjedő hősi énekeiből megírta a finn nép teremtéstörténetét, a Kalevalát. A 23.000 soros hősköltemény kiadásának napja február 28-a. Ez a nap ma is nemzeti ünnep Finnországban.
A Kalevala szó jelentése: kaleva-lak, azaz Kalevala földje, Finnország. Az eposz a finn nép ősi életéről, világról alkotott elképzeléseiről szól.
Az eposz főhőse Vejnemöjnen, a csendes víz istene, "minden idők énekese".

Hagyjuk édes már a tréfát..

Adrienne-től tudtam meg a napokban, hogy meghalt Marci bácsi, Marci bácsi, azaz Marjai Márton, olasz, latin, történelem szakos tanár, a halhatatlan rigmusok költője.
Meghalt, mielőtt még egyszer elmehettünk volna hozzá, hogy megmutassa az írországi kénes barlangról készült fényképeit, ahova sok kóborlása után ő is ellátogatott, hogy örökké kutató szemével sajátszeműleg láthassa a pokol lejáratát, ahova már egy magyarországi elődje – bizonyos Tar Lőrinc – is elzarándokolt.
Meghalt, de két rigmusa túléli, amiket még a zakatolás, csasztuskás években idézgettünk tőle.
Az egyik így hangzott:
Hagyjuk édes már a tréfát,
Vessük el a cukorrépát.
Mondogatása répaültetésnél elengedhetetlen a brigádvezetőnek.
De a másik frenetikus hatású volt:
Ember nálunk nincs meztelen, mióta itt gyapot terem,
Gyapotunk fehér, mint a hó, köszönjük Szovjetunió.
1975 táján, mikor 10 évi pihentetés után újra visszakerültem tanítani, hogy a kor hangulatát felidézzem, a téeszcsés időket, a kötelező gyapottermelést (amire nagyanyám fél kertje ráment, ahelyett, hogy kukoricát vagy krumplit termelt volna), előadtam a gyerekeknek Marjai két versét. A hatás nem maradt el, első hallásra megtanulták.
De mit ad isten, sok áthelyezése és leépítése után Marjai Marci is éppen ebben az iskolában kötött ki, még pedig marxizmust tanítani, amit a kollégisták ettől kezdve csak marcismusnak hívták, és élethűen utánozták, ahogy a feje búbján kapargatta azt a kis foltot, ami sehogy se tudott begyógyulni, mert mikor lement a pincébe borért, állítólag a szemöldökfába mindig beleütötte.
Nem sok idő telt el, valamelyik diák a háta mögött elkezdte kántálni a versét. Marjai a böszörményi ürgék hirtelen indulatával rohant be a dirihez, és bajuszát rágcsálva követelte, hogy döntse el, engemet akar-e megtartani vagy őt, a három diplomájával, mert ő nem hajlandó egy olyan kollégával együtt tanítani, aki le akarja járatni az ő tekintélyét.
Az igazgató – valamikor maga is népi kollégiumok szervezője – megnyugtatta, hogy a tekintélyt nem kell félteni, lejáratódik az magától is, és megsértődni sem érdemes, mert nála nagyobb költők is pazarolták már csasztuska írásra az idejüket, például egy Majakovszkij is.
Ezután több szó nem esett a csasztuskákról.
Egy dunai hajóútról jöttem éppen haza – életem első és talán utolsó hajóútja volt. 20 évi szakszervezeti tagdíj fizetéséért kaptam fájdalomdíjul, a kollégák nem csekély bosszúságára, hogy tanítási időben, lehajózhattam a Vaskapuig, és mikor a partra léptem, imbolygó lábakkal, a sors éppen Marjai Marcit vetette elém.
A messziről érkezett tengerészek könnyelműségével karoltam bele, nem sokáig keresgéltünk, azon nyomban beültünk az első Belgrád rakparti vendéglőbe, és a sörhabbal együtt lecsúsztattuk a torkunkon az elmúlt évek minden félreértését, ráadásnak odacsaptuk a jó debreceni, juhász gézás évek hordalékához ezt is.
A harmadik korsó sör után már nem volt kifogása az ellen sem, hogy elszavaljak neki még egy csasztuskát, amit Boda Pista – a lófogú házi költőnk remekelt róla.
- Na, mondjad – lógatta lejjebb a bajuszát.
Hát valahogy így szólt:
Segíts engem népem, adj ihletet Pártom,
Hogy ne olyan verset írjak, mint Marjai Márton.
- Az anyját… - csavarintott egyet kurtanyakú fején… - látod… ezek a rigmusok is… majdnem úgy, mint a lakodalmi csúfolkodók… megőrizték a gondolatot…
- …de az ostobaságot is… - tettem hozzá.
***
Aztán egyszer talán az utolsó idők hangulatától meglegyintve üzent Adrienne-nel, hogy látogassunk el hozzá egy kis borozgatásra. A barátok – az elvtársakkal együtt – eltünedeztek mellőle, és talán szeretett volna eldicsekedni azzal a nagy csataképpel is, ami a szobája egész falát beborította. Egy böszörményi rokonától örökölte, az meg egy karcagi nagynénjétől kapta ajándékba, még az 1800-as években, és hogy ne lepje a por, egy fehér lepedőt függesztett elé, akkorát, mint egy mozi vetítővászon, és ha látni akarta a képet, egy zsinórral lehetett elhúzni.
Nehány pohár bor után, Marci nem bírta tovább, a képhez lépett, mint a valamikori képmutogatók, meghúzott oldalt egy zsinórt, és ott sötétlett előttünk valami múlt századi barnában, feketében fuldokló jelenet, amiből csak néhány tenyérnyi zöld villant elő, abból a tahota zöld fajtából, amit a nagyanyám falujában kutyazsírnak hívtak, és a gépészek használták csapágyak olajozásához.
A lepel félre rándulásakor mind a ketten felszisszentünk.
Adrienne-nel ma is vitatjuk, hogy akkor, ott egy mellső lábaira zuhanó ló tomporát láttuk-e a homályban, vagy egy haldokló harcos fölé hajló özvegy fátyollal letakart hátsó felét.
Marci bevallotta, hogy a leplet évente csak egyszer húzza el, legfeljebb, ha valamilyen rendkívüli vendég érkezik a házhoz – mint például, most mi –, akkor – na mondjuk – kétszer, még pedig azért, hogy kevesebb fény érje, hogy ne kopjon.
- Olyan már egy régi kép – mondta kesernyés rezonanciával -, mint a jó bor… amin a penész többet ér, mint ami az üvegben van.
***
Valahogy így járt vele is az iskola. Egyre ritkábban láttuk. A diákok és az egykori igazgató is eltűntek már, akik még emlékeztek a híres csasztuskára.
Néha behívták a kollégiumba – kegyeletből – egy-egy ügyeletre, ahol már nem volt feltűnő, hogy a felelő hallgatása közben le-lecsuklik a feje, és nyugodtan bóbiskolhatott egy kiselejtezett fotelban a tv előtt.
Ritkán láttuk, akkor sem állt le Adriennen kívül mással beszélgetni.
Most illetlen gyorsasággal, anélkül, hogy a kollégium igazgatójának jelezte volna, hogy a következő évi munkájára ne tartsanak igényt, váratlanul faképnél hagyta az iskolát.
A gabona elvermelésének és a Déméter kultusznak fáradhatatlan kutatója (ebben a tárgykörben számtalan cikke jelent meg egy honvédségi lapban)… a kis Marjai Marci meglépett előlünk.
***
Képlékeny testével feltehetően még egy kísérletet tesz, hogy behatoljon a kénes barlangba, mert sajnos ott jártakor nem járhatott teljes sikerrel, mivel jó emlékű sir Dawson (az idős Daw fia), a dublini püspök bölcs megfontolásból falat rakatott elé. Már, mint a pokol bejárata elé.
A helyiek közül többen azt mondják, hogy amit tett, szimpla irigységből tette, hogy a kéjes fuldoklás víziójára vágyó zarándokokat megfossza örömüktől, de ez nem igaz, a hívei tudják, hogy cselekedetét kegyes jóindulat vezérelte: várja ki türelemmel mindenki a végét.

Odusszeusz

Vajha ismét felütné a fejét „A magyarban A MAGYAR”

Jelige:
„Most alszik a magyarban a magyar
…Minden nációnak van terve
…Minden fajtát szeretek s áldva áldok.
De ha felébresztik a magyart,
Ha bennem ébresztik a bestiát:
Ütök, vágok.
— ­„Vagy törünk, csinálunk,
Vagy nem lesz itt semmi.
Most már a sor rajtunk...
Öregek Domb alján,
Fiatalok Dombon.”


A magyar állampolgárok jórészének (illetve rosszabbik részének) a közösségi, nemzeti kérdések iránti KÖZÖNYÖSSÉ válása visszanyúlik a Kádár korba.
A nemzet’tudat gyökereinek az elsorvasztása már a „négyek bandájának” (Rák.*Ger.*Rév.*Far.) nemzetpusztító működésével elkezdődött (kiegészülve az előírt „körömtépést” kóserül végrehajtó Bauer-félékkel), és folytatódott mindez a Kádár-Aczél diktatúra puhább kézzel fojtogató évtizedeiben a NÉPIES’káder gyerekekből felfuttatott KOLLABORÁNS ÉRTELMISÉGIEK asszisztálásával.
(Akik közül —ha életrajzot kértek tőlük az „ötvenes” években— /az előnnyel járó „apám SZEGÉNYPARASZT”-féle nyomatékosítottan fémjelzett tőmondat leírása után/ kevesen merték még azt is odaírni, hogy „...SZEGÉNY APÁM paraszt...”, pedig hát ezen rezignált „szegény”-jelző ironikus áthelyezésére minden okuk meg lett volna).
A KÁDERPOLITIKÁNAK az volt a célja a munkás-PARASZT diktatúra erőszakos kiépítése szempontjából, hogy a (kis)polgári értelmiség gyerekeit kiszorítsák az egyetemekről, a magabiztosan vezetni-szervezni tudó „régi gondolkozású” elemeket pedig a munkahelyek vezető állásaiból.
A Párt jól tudta, hogy az a jófejű kétágú munkás-paraszt gyerek, aki alá odatolták a „dolgozó nép érdekében” nevű lovat, az meg is fogja tudni ülni és hálálni... Ezek a káder’gyerekek —természetes adottságaiknál fogva— váltak HANGADÓKKÁ egy-egy iskola tanári-karában vagy más munkahelyi intézményben, s harcos FELSZÓLALÁSAIKKAL lettek nyüstölői (sanda fenyegetői) az u.n. kispolgári individualizmusra hajlamos egyéneknek, mondván: Aki NEM LÉP EGYSZERRE, nem kap rétest estére.
A Kádár kornak ehhez a káder*képes kollaboráns értelmiségéhez a puha diktatúra vége’felé, a —karrier-kiéheztetettségtől már-már legatyásodott, „... aki nincs ellenünk”-fajta-„párt*elvárásokat teljesítő sőt túlteljesítő” simulékony’típusú— polgár’csemetéi is feltornászták magukat.)
Ezen „szőrmentén hümmögően ámbátorkodó” mentalitású értelmiségen belül a legprostituáltabb befarolással az u.n. „KÖLTŐK” követték el az írástudók árulását.
Ezeknek az időnként agyondíjazott ”váteszeknek” a tucatjai —Petőfi országában— úgy merték magukat korszakalkotó költőnek (netán „költőfejedelemnek”) tituláltatni, hogy közben egy se bírta mondani: „NE éljen Eduárd!”, vagyis ezek a mi a bárdjaink hosszú évtizedek alatt egy árva vers’sornyi szót sem bírtak leírni az ’56-os szabadságharcot (a ’49-es Haynau vérengzésénél még ugyanabbul) vérbefojtó Kádár*„királynak” akárcsak az árnyékára is rátaposni merő elszántsággal. (Pedig a „Levágva népünk ezrei…” tragikus helyzet ’56 után is az égre és költőért kiáltott)
Ezek a költőnek mondott óvatos’duhaj vers’csinálók, az ő ÖNCÉLÚAN-semmitmondó, FORMALISTA verseiket olykor fel-ámbátorkodva megfejelték egy-két erkölcs’prédikációs kirohanástól felajzottan fellengős, SEMMITMONDÓ ÁLTALÁNOSSÁGBA RÖPÍTETT —hazafias-népfrontilag immáron zöld utat kapott— társadalom KRITIKAI megjegyzéseikkel. (Pl. olyan közhelyeresen óvatos „váteszi” szavakkal, hogy: „Mert növeli, ki elfödi a bajt.”) Gyorsan hozzátéve azonban, hogy ez az általuk bírált, szocialista erkölcstől elhajló közéleti deficit nem a rendszer lényegéből fakad, hanem az pusztán csak amolyan kivételt képező kispolgári csökevény.
ILLYÉS pl. a Kádár*Apró*Dögei-féle VEZETŐK érzéketlenségére is gondolhatott, amikor olyan „prófétai dörgedelemmel” ámbátorkodott befejezni az egyik (Csoóri szerinti) korszakalkotóan nagy versét, hogy előzőleg talán azt motyogta magában, kvázi bocsánatkérésképpen: Elnézést ha netán Petőfi indulatos szavaihoz hasonló keménységű szavakat fogok használni, de akkor is ki kell mondanom az eszmei’mondanivalós záradékomat... ezenképpen:
„Szent tanács, mit MA s örökre adni tudok:
NÉPEK VEZETŐI, legyetek izzó IDEGDUCOK!”
A Rákosi és a kádári időket vörösfonálként köti össze az a tény, hogy mindkettőben naprakész folyamatossággal kapta az anti-patrióta méregkeverék-adalékot a szovjet internacionalista ideológia, ama LIBERÁL’KOZMOPOLITA ÉRTELMISÉG jóvoltából.
(Azoknak a fehérgalléros szürkeállományos érvelőknek az orcáján fluoreszkálva épp oly gyakorta ütköztek ki a magyar’fóbiás pattanások, mint ezekén a Bauer-féle mosti gyűlölködőkén.)
Ezek a magyarul gondolkozni-érezni nem, hanem csak kommunikálni képes urbánusok voltak –’45 után— a „BŰNÖS NEMZET” jelzős szerkezet megalkotói, ’56 után pedig —a befelé sírni merészelő— „bús magyarkodóknak” a kabaré szintű kifigurázói.
(Amelynek –a csizmás’parasztot földbe csűrdöngölő Sas*Kabos— műsorain a színházban vagy a tévé képernyője előtt oly felhőtlen ostobasággal röhencselt az ország „Kádár*népévé” mosott*agyú része).
Jellemző ennek a liberál’jöttment mentalitásnak a túlélésére, sőt felvirágzására azon alábbi eset, amely még a „rendszer’váltás” utáni 20 évvel is megtörténhetik itt magyar földön, egy magát magyar lakosként meghatározó honpolgárunk nyilatkozatának a jóvoltából.
Nevezetesen: BAUER Tamásunk úgy emlékezik meg egy cikkében (a természettől fogva egymásra utalt tájegységű Kárpát-medencét állami egységbe szervező) Szt. István királyunk napjára, aug.20-ra gondolva, hogy közben TRIANON jut eszébe úgy, hogy ezzel —a „SZABAD-E SÍRNI A KÁRPÁTOK ALATT?” költői kérdés jegyében fogant „MAGYAR BÁNAT” létjogosultságát kérdőjelezi meg és gúnyolja ki, minthogy a cikkének kulcsmondata —az útra’kész utazóbőröndje mellől felsuhintva— imígyen hangzik: „Ideje szakítani azzal a MAGYAR NÉZETTEL, hogy TRIANONBAN SÚLYOS IGAZSÁGTALANSÁG TÖRTÉNT”
És valóban: abban sajnos igaza van Bauernek annyiban, hogy az identitásunkat kifejező „MAGYAR NÉZET” (kvázi „világnézet, észjárás”) körül már több mint egy félévszázada a —„magyar nézetnél” diktátumosabban regnáló— „NEM-MAGYAR NÉZET” (vagy észjárás) dominál.
No de ha ezeknek a nem patrióta, hanem kozmopolita ösztönű Bauer-Konrád féle jött’menteknek –úgymond- olyan mindegy, hogy melyik nemzet körében (pl. Berlinben vagy Bukarestben) élnek, akkor meg a magyar sorskérdésekbe MIÉRT ütik bele az orrukat és sakteres körmüket —amolyan orákulumként pöffeszkedő, szinte küldetés’tudatos formátumú felhatalmazottsággal. CUI PRODEST? (cui bono) —tehetnénk fel ez ügyben is a kérdést. (Hogy a magyaroknak nem, az biztos...)
MI KÖZÜK a mi dolgaink intézéséhez azoknak, akiknek egyébként —többször bevallottan— semmi közük sincs ennek a „mucsai népnek” a „provinciális” sorsproblémáihoz.
Ki hatalmazta fel ezeket a jött’ment kozmopolitákat arra, hogy efféle KÍVÜL’ÁLLÓ kibicként fennhéjázva és döntőbíráskodva osztogassák a „trianoni igazságot”?... (Amely „magyar kérdés” igazság-tartalmának az objektív mérlegelését az a tény már eleve reménytelenné és erkölcstelenül egyoldalúvá határolta be, hogy —a sírjában is átkozott francia Clemenceau által összetákolt és feluszított— „Szuronyt szegezz!-kisantant” állt szembe annak idején és azóta is a fegyvertelen „MAGYAR IGAZSÁGGAL”, amelyet viszont épp a mi kozmopolita kormányunk árulása tett harcképtelenné annakidején, amiképpen ma is, lásd pl. a honvédségünk totál degenerálását, amely —nem csak hogy méregdrága, hanem— az önvédelmünkre alkalmatlan szuprszón’gyorsaságú 9 vadászgépből és 2-3 külföldön-külföldet őrző’védő légionárius századból áll.)
***
Oh, Ti tompa’eszű, tarisznya’hitű materialisták avagy Ti éles’eszűen cinikus vulgarizátorok! —e hazában mi a keresnivalótok?
Akinek nem fáj TRIANON, mit keres e tájakon? Mit akartok e csonkított hazában? —kívül tágasabb!...
Ne nekünk... magatoknak mutassatok ki-utat. Semmi szükségünk a KIUTAT MUTATÓ TANÁCSAITOKRA. (Elég volt belőle és belőletek: ’19-ben; ’45-ben; és ’89 óta...)
***
S mind eközben a Bauer-féle piros*fehér*zöld mÁzgás *jómadarak mellett a „haladó” újságírók is felemlegetik, hogy megint JÖNNEK... már megint sokasodik a „TRIANONOZÓ MAGYARKODÓK” sisera’hada. Márpedig –úgymond- épp most lenne itt az ideje a „hanfogózottabban” „ria’ria Hungáriázó” búsmagyarkodásoknak. Ideje lenne tekintettel lenni —a magyar szélsőségesek hangoskodása miatt sértődékenyebbé KEMÉNYEDŐ— szlovák vezetők kardcsörtetéseire.
***
A kádári évtizedek közepére —az óvodától az egyetemig folyó és a tévé csatornákban hömpölygő agymosás folytán— az emberekben kialakult egy bizonyos nemzeti bűntudattal vegyes kisebbségi komplexus a NEMZETI KOMMUNISTA büszkeségtől emelt’orrú szomszédainkkal szemben, amely életérzésünkben a nemzeti büszkeség, mint olyan egyenesen szégyellnivaló csökevénynek számított. (Amire már csak egy szívlapátnyival tett még rája néhai külügyminiszterünk, Kovács László, a maga: Merjünk még kisebbek lenni! –önbizalom’sorvasztó szavaival.)
Egyszóval: Több mint egy félévszázadon át az a köznevelési módi járta óvodától az egyetemig, hogy: Ne nagyon ugráljunk... örüljünk annak, hogy lyuk van a fenekünkön, (amely csak azért nem látható, mert nadrág’foltra még telik.) Vagyis legyünk hálásak, hogy —még ezer év után is— élni hagynak bennünket itt a Kárpát-medencében ezek —a minket tárt karÓkkal körülölelő— „testvéri” országok népei.
(Akik szerintem viszont csak azért maradhattak egyáltalán fent a vérzivataros ezer éven keresztül, mert a szabadságharcos magyar kard őket is védte a törökkel és a némettel szemben. Az 1849-ben —majd közel száz év után ismét— ránk törő muszka túlerőnek viszont már nem maradt erőnk gátat vetni.
Ezen időközben pedig a „körülölelő” szomszédaink HÓDÍTOTTÁK ez országot... de nem karddal küzdve a harcmezőn, hanem azzal, hogy biztonságos-védettségük közepette túlszaporodtak bennünket, miközben álságos külpolitikát, propagandát folytató alattomos vezetőik aláásták Magyarország becsületét.)
***
Az ’56 utáni évtizedekben A MAGYAR CSALÁDOKBAN egyre vastagabban az a ki nem mondott KÖZMEGEGYEZÉS rakódott le, aminek nyomán a szülők azt plántálták a gyermekeikbe, hogy –úgymond- Édes gyermekem! Légy életrevaló: csakis magaddal és a családoddal törődj! Ami ezen a kereten (kerítésen) túl zajlik, az nem a te dolgod;
— A családod anyagi gyarapodását szolgáló „SZEMFÜLESSÉGED” esélyeihez szükséges tisztánlátásodat csak elhomályosíthatja az, ha holmi ESZMEI ideák („közösség”, „nemzet”, „szolidaritás”) érzése ütik fel a fejüket az agyadban. Édes gyermekem, hallgass rám: az ilyes és ehhez hasonló ABSZTRAKT dolgok nem rád tartoznak. Te csak konkréten magaddal és családod ÉRDEKÉVEL törődj! (Ami ezen túl van, az ördögtől vagyon...)
Pl. nem tartozik rád az, hogy mit hitvallottak az úgymond történelmi Nagyjaink, vérrel tanúskodó Hőseink, Költőink a MÚLTRÓL, a nemzet függetlenségéhez ragaszkodó küzdelmeiről, és arról, hogy mindez milyen kötelezettséget ró ránk, e szellemi örökség utódaira;
— Jegyezd meg édes gyermekem: Korszerű, modern embernek csak az mondható, aki csak a saját „ÖNMEGVALÓSÍTÁSÁVAL” foglalkozik. Vésd eszedbe a neked mindig csak jót akaró szüleid tanácsát: Maradj mindig józan, realista. El ne csábítsanak a fellegjáróan fantaszta költő-félék szavai, akiknek pl. az olyas eszement sorait a szívedre ne vedd, hogy: „hiába fürösztöd önmagadban, csak MÁSBAN moshatod meg arcodat. Légy egy fűszálon pici él s nagyobb leszel a világ tengelyénél”;
— Amaz „IGAZ” Ideák világának a keresését hagyd azokra az eszement-félékre. A te lelkedet csak a „VALÓ” konkrétumok töltsék be. Csak ezek az „ÉRTÉKEK” kövezzék ki előmeneteled útját símára...
Ha csak az „Itt-Most” látható dolgok létezésében hiszel, akkor nem fog csalódás érni az életben. Még akkor sem, ha a sikertelenségre ítélt egyesek azt vallják: a Látszat nem boldogíthat, mert „A LÁTSZAT CSAL” (S épp ezek a „mélynövésű” élhetetlenek szokták mondogatni a saját tehetetlenségük vígasz’díjazásaképpen a szőlőskert túlmagasnak tűnő kerítésének tövében: „Savanyú a szőlő...”);
—Végezetül: Elvontnak induló, ám végül íme konkrétra fordított szülői tanácsom azzal zárnám: Édes gyermekem! Szemem fénye!... Ne csak a rád nem tartozó, vagyis a tőled Időben távol eső (Múltbeli, Jövőbeli) ügyek hagyjanak hidegen, hanem a tőled Térben távol eső ÜGYEK is: az olyan családod érdek’övezetétől messze fekvő dolgok, amilyenek például a határon TÚLRA szorult magyarok sorsa is. (Az erdélyieké, a felvidékieké, a délvidékieké. Hallgass gyermekem a szüleid véleményére: Mindenkinek elég a maga baja... Az hogy „ők” odaátra szakadtak, legyen az ő privát bajuk...)
***
Nos. Az lehetséges, hogy a kádár korban szocializálódott szülők nem ilyen elvont érvelésű és csomagolású kifejezésekkel adták elő gyermekeiknek az életre/útravalót, mint én, de szavaik lényege még is csak ilyesmi lehetett, amiről én írtam. Erről árulkodik az is például, hogy kétszer egymásután is kormányra emelték ezt a Fából*Vaskarika torzulmányt, ezt a Kommunista*Milliárdos együttest. Nem is beszélve arról, hogy ennek a bűnszövetkezetnek a sugalmazására szavazták le 2004 decemberében a kettős állampolgárság megadását a határon túli véreinknek.
***
Ez a most regnáló liberál*kozmopolita (globál*kollaboráns) kormány is azt vallja, amit az internacionalista elődje: csak szőrmentén foglalkozzunk az anya’ágról-szakadtjaink elnyomott sorsának alakulásával. Mert szerintük, ha határozott, vagyis radikális kéréssel-követelménnyel lépünk fel, akkor —az elragadott részeinkkel együtt bekebelezett magyarság megemésztési folyamataival— töltekező államok békés közérzetét zavarjuk.
Amely „ZAVARKELTÉS” természetesen nem tetszik a trianoni bűnelkövető *EU-s nagyhatalmaknak sem, hiszen ez az ő békés emésztésüknek a lelkiismerettől vezérelt hasnyálmirigy termelését is ZAVARJA.
Magyarán: Mit várhatunk egy ilyen *EU-nak a segítőkészségétől akkor, amikor a legminimálisabb követelésünket : a testvéreinknek megadandó AUTONÓMIÁT is elutasítja, mondván, hogy ezt merő ABSZURDITÁS még csak el is képzelni.
Pedig hát nem ez a követelés testesíti meg az IRRACIONALITÁST, hanem az csúfolja meg az emberi jogok REALITÁSÁNAK az Eszméjét, ahogyan ők, a Győztesek —pusztán az Erősebbek jogán (ergo nem az ERKÖLCSÖSEBBEK jogosítványával)— kezelik le a Kárpát-medencei Vesztest, a Letiportat: a „Magyar-Kérdést”, mint olyat.
Ráadásul —a külső konstellációkon túl— az a hadihelyzet, hogy a szlovák nemzeti*kommunista Fico és a kozmopolit’kommunista magyar kormány karöltve, egymást támogatva, egyszerre üti-vágja „A magyarban a magyart”: fojtogatja itt is ott is (idehaza is, odahaza is) a nemzeti érzést.
***
Konklúzió: A FIDESZ stratégiája az eddigieknél radikálisabb megoldások politikája kell hogy legyen:
— Belpolitikában: az elmaradt (s azóta tetemessé halmozódott) „NAGYTAKARÍTÁS” gyökeres végig’vitele.
— Külpolitikában: a magyar Önrendelkező Függetlenség elérése az Unión belül és az AUTONÓMIA kivívása a határontúli véreink számára. Ha ezeket a fent említetteket nem teszi meg a FIDESZ, akkor hamar megpecsételődik a jövője, s az identitásunkat BÁTRABBAN FELVÁLLALNI MERŐ nemzeti erők lépnek a helyébe.
Mert, ha tovább tart az a több mint egy félévszázada regnáló módi, az a megfelelni’akarás gyávaságából erőt merítő „Merjünk kicsik lenni”-féle meghunyász’politika, akkor ne csodálkozzunk, hogy a „tót-kérdés”...„magyar’kérdés”-pár viadalában ott tartunk (a félvilág szemeláttára), hogy:
„…aki egyszer rugott a magyarba,
Szinte kedvet kap a rugáshoz”
S ha az újmódi egyenes’beszédünk („radikalizmusunk”) miatt ne’tán kiesnénk az EU-s Urak kegyeiből, hát legyen... aminek jőnie kell... (Mert hát azt jól láthatjuk, hogy hová/mire vezet a folytonos „MEGFELELNI AKARÁS”... Hovatovább a „Gyáva népnek nincs hazája” gyászos végállomásig.
***
MEMENTO! /A jobboldali politika-elemzőknek a figyelmébe ajánlom/. Merthogy szerintem le vannak maradva egy lófejjel a valóságos helyzetet és a ránk’leselkedő veszélyt illetően.
Nem vagyok ugyan egy Kasszandra, de az én előrejelzésem szerint: a közeli komcsi*vesztes VÁLASZTÁSOK UTÁNRA kiagyalt „utánam az özönvíz-forgatókönyv” a Gyurcsány*szabadalmazta „Selejt*Bosszú” jegyében fog működni, vagyis éppen az ELŐRE’MENEKÜLÉS, a „Olajat a tűzre” szisztémával fog „Visszavágni a Birodalom”:
Éspedig:
— A fokozódó megszorításokkal, közszolgálati leépítésekkel regulázó-deprimáló ediktumokkal;
— Az aljasabbnál még aljasabb korrupciós (ön/végkielégítési) ügyek következmények nélküli feltárásaival;
— A gyomorforgató „meleg”-testrészek gentáliáinak a Hősök-terén hacsacsárézó, szivárványszín-buggyogós felvonaglásaival;
— A szerencsétlen sorsú cigányok alattomos uszítgatásaival;
— A vérforralóan dehonesztáló tót packázásokkal és egyéb MEGALÁZÓ „húzásokkal”
a tiltakozó LÁZADÁS ANARCHIÁJÁBA fogják kergetni a magyar lakosságot.
(S ez menni is fog nekik, minthogy —ehhez a liberál’szocialisták által alattomos tudatossággal felgyülemlesztett és lefojtott sérelmi-gyu’anyaghoz— már csak egy szikra kell...)
S akkor majd jöhetnek a kéksisakos NATO(tót) rendteremtő egységek pacifikálni...

— „DIXI, et salvavi animam meam”

2009. szept. elején Makray Imre

Baráti kör

Makikám, a Sztálin-kantáták mind egyformák ma már számunkra, egyforma a dallamvezetése, a harcos lüktetése, a pianot nem is ismeri. Lényeg az, hogy jól lehessen rá menetelni. Mintha az életnek csak ez lenne az egyetlen megnyilvánulási formája, hogy ütemre és egyszerre éljünk, dolgozzunk és haljunk meg, olyan dolgokért, amihez semmi közünk.
Mennyivel hajlékonyabb, sokszínűbb és emberközelibb egy XVI. sz. végi madrigál, ami az élet lényegét tudja közvetíteni, és jókedvre derít mindenkit. Sajnos énekelni már nem tudok, így legalább teljes szépségében meghallgathatod Friderici(1584-1638): Baráti kör. c. kórusát, nem tudom, hogy ismered-e, de nagyon el tudom képzelni, ahogyan énekeled, hát ne is hagyd abba, énekelj még nekünk.

Kollégiumi Kórus

1946 őszén alakult meg a Kollégiumi Kórus, a férfikart a Kollégium tanítóképzősei, a női kart a Dóczy tanítóképzősei és licistái adták. Ezekben az intézményekben volt zenei képzés (a gimnáziumban nem volt). A legelső próbára nagyon emlékszem, a Kollégium zenetermében volt, se hangpróba, se beéneklés, se semmi nem volt, itt már mindenki tudta, hogy milyen hangja van, beültetett bennünket szólam szerint. Kiosztották a Viadana: Örvendező zsoltár kottáját, és a Tata csendet intett, aztán beintett. Mindenki elkezdte blattolni, nyúlott, mint a rétes, aztán leintette a társaságot, és közölte, hogy rendes ütemben, úgy ahogy kell, mit képzelünk. Se szólampróba, se gyakorlás, hanem mindenki figyeljen oda, és énekeljen. Másodszorra egész jól ment. A szólampróba később is majdhogynem ismeretlen fogalom volt, sokat gyakoroltunk egy művet, de sose szedtük elemeire. A Szamara című, nagyon népszerű orosz népdalfeldolgozásban egy helyen egészen mást énekelt a kórus, de Tata benne hagyta, így is jól hangzik, és így is óriási sikerünk volt vele mindenhol. Ez volt a ráadásszámunk, Svájcban is. Természetesen a klasszikusokban ilyen nem volt lehetséges. Úgy emlékszem, hetenként kétszer volt próba, hogy hány óra, azt sem tudom, de nagyon jól haladtunk a repertoár összeállításában, mert 1947 tavaszán egész komoly hangversenynaptárunk volt.

Március 6. Debrecen, Ady-Társaság
Március 9. Debrecen, Arany Bika
május 4. Nyíregyháza
Május 10. Püspökladány
Május 11. Karcag
Május 14. Hajdúböszörmény
Május 15. Hajdúnánás
Június 1. Budapest, Zeneakadémia
Június 2. Budapest, Rádió
Június 5. Pécs J
únius 8. Földes
Június 15. Debrecen, Arany Bika, záróhangverseny

A március 9-i hangversenyt a nagy érdeklődésre való tekintettel április 24-én meg kellett ismételni. Földesen Karácsony Sándor bácsi mondott beszédet a hangverseny előtt, akkor találkoztam vele először. Földesi volt tudniillik, Tata meg Ladányi.

1948 címszavakban: Zeneakadémia, Psalmus Hungaricus, dunántúli turné, Svájc, Nemzetközi Munkáskórus verseny, debreceni koncertek

1947 ősze és 1948 tavasza a svájci útra való készülődéssel telt el. Közben a Psalmus Hungaricust is meg kellett tanulni, amit Pesten adtunk elő. 1948 tavaszán a kórus dunántúli turnéra indult, és sok helyen adtunk hangversenyt, előbb Pesten, utána Veszprémben, Szombathelyen, kisebb falvakban mint Vép, Gencsapáti, Kám, és végül Pápa. Pápán egy hétig is vártunk a vízumra, hogy tovább utazhassunk Svájcba, de a vízum nem jött meg, és hazautaztunk Debrecenbe. 10 nap múlva megjött a vízum, a svájci kórusversenyt ugyan lekéstük, de mégis elutaztunk. Az út és Svájc gyönyörű volt, de még jobban örültünk annak, hogy mindenütt sikerünk volt. Sajnos kevés emlék maradt a svájci fellépésekről, mert egyrészt elvesztek, másrészt nem tudtunk beszerezni anyagokat, vásárolni könyveket, emlékeket, mert szegények voltunk.

Genfben a katedrális, a St. Pierre-egyház lelkipásztorának és egyházközségének voltak vendégei a kórus tagjai. A genfi kálvinisták igaz vendégszeretettel fogadták körükbe annak a Debrecennek fiait és leányait, amelyet Genfhez évszázados kapcsolatok fűznek. A legnagyobb élmény az volt, hogy Pünkösd vasárnapján énekelhettünk a Genfi Katedrálisba, többek között a Kodály: Jézus és a kufárokat. A hangversenykörút előző állomásai: a neuchateli Salle des Conférences, amelyben másnap Yehudi Menuhin adott hangversenyt, rendkívüli akusztikájával felfokozta a kórus énekének szépségeit, a közönség önfeledten hallgatta a műsort, amelyben Viadana, Lassus, Handel, Gastoldi, Bartók, Kodály művek szerepeltek. A Mátrai képek, a Székely keserves, a magyar népdal ezernyi szépségét juttatta el az ámuló svájciak füléhez. Lausanneban a Comptoir Suisse-ben rendezett jótékony célú fellépésén kívül a maison du Peuple-ben adott hangversenyt a kórus. Itt is fokról fokra emelkedett a közönség lelkesedése és a hangverseny végén tombolva - pedig a svájci nép nyugodt és hideg természetű - követelte a ráadásokat. Veveyben, a Genfi tó partján fekvő fürdőhelyen is a hangverseny végén a közönség tapsaitól zengett a színház, és amire - bennszülött vevei-iek állítása szerint - nem volt példa: a hallgatóság a lábával dübörgött ki újabb és újabb ráadást. Nem akarták leengedni a színpadról a sikertől kipirult arcú lányokat és fiúkat és a széles mosollyal hajlongó Csenki Imrét. A lausanne-i rádióban is énekelt a kórus: három és fél órán át a Kollégiumi Kórus egész repertoárját viaszra vették. A hangversenykörút végén Bernbe is hivatalosak voltunk, ahol vendégül láttak minket, és meghívásokkal elhalmozva innen már haza utaztunk. Legközelebb 1948 decemberében kellett volna visszamennünk, a Cantata Profanat és a Psalmust énekelni, Ansermet vezénylésével. Természetesen ezt már a politikai helyzet nem engedte meg, hogy még egyszer kitegyük a lábunkat az országból. 49-ben volt Budapesten a VIT, nyáron. Debrecen városa, mint a legjobb kulturális együttesét, a Kórust küldte volna a VIT-re, de politikailag olyan gyalázatosan egyházi volt, hogy fel kellett frissíteni haladó szellemű, elsősorban fiatalokkal. Ettől kezdve el is tűnt a kórusból minden klerikális, reakciós elem. Tata mérges volt ugyan, de annak örült, hogy fiatalok jöttek. Volt idő, amikor az énekkarban én voltam a legfiatalabb. Még a 49-es társaságban sem sokan voltak fiatalabbak, pl. Győri Magda. 1948 decemberében három bérleti hangversenye volt a kórusnak:

I. hangverseny - 1948. december 12. 20.00
Műsor: Scarlatti: Exultate Deo
Palestrina: Missa Lauda Sion
C. Monteverdi: A hajnal
Lully: Táncdal
Kodály (Gyulai Pál): Este
Bartók: Négy magyar népdal (A rab, A bujdosó, Az eladó lány, Dal)
Rouget de l,Isle-Kodály: A szabadság himnusza - La Marseillaise

II. hangverseny - 1949. február 27. 20.00
Műsor:
Lassus: Jubilate Deo
Mozart: Ave verum corpus
J. S. Bach: Két korál
Ottó Ferenc-Balassa: Istenes ének
Hat kánon
Cherubini: Bűvös ének
Cherubini: Körtánc
Telemann: Nevető kánon
Telemann: Táncoljunk vígan
Mozart: A kedveshez
Salieri: Éljen!
Banchieri: Macskazene
C. Boller: Les saisons a la Sagne (francia népdal)
Manolov: Aratók dala
Cucu: Káröröm (román népdal)
Glier: A pétervári utcán (orosz népdal)

III. hangverseny - 1949. április 24. 20.00
Műsor: J. P. Sweelinck: CXXXIV. zsoltár
G. D. Pitoni: CL zsoltár
Schubert: In monte Oliveti
Kodály: CL. genfi zsoltár
Boller: Agonie, néger spirituale
Bartók: Bolyongás
Mihálynapi köszöntő
Bánat
Csujogató
Kodály: Új esztendőt köszöntő
Kodály: Esti dal
Farkas Ferenc: Baranyai lakodalmas
Méhul-Székely: A köztársaság dala
1949 tavaszán nagy vállalkozás indult, egy előadásban szerepelt Bartók Cantata Profanaja, Concertoja, valamint Kodály Psalmus Hungaricusa. A bemutató március 27-én volt.


A hangverseny után a VIT-re készült a kórus. Észbe kapott a város, hogy a VIT-re ezt az énekkart, ami már Svájcban is megfelelt, a VIT-re el lehetne küldeni, de nem elég +"vonalasak" a tagok. Valószínűleg a Magyar-Román Társaság is megszűnt, és Petrikás "státusz nélkül" maradt. És a banda jó hangú tagjai, mint "politikailag is fejlett" fiatalok, bevonultak az énekkarba, a Csenki tata nagy megbotránkozására, de tűrnie kellett, mert ez volt a feltétel. Különben is fel kellett töltenie a kórust, mert a Cantata Profanat Svájcban - ahova visszahívásunk volt - elő akartuk adni. De ez már a VIT után volt, a VIT-re a vonalas csapattal készültünk. Elsősorban Kodály és Bartók művekkel, de volt egy Sztálin-kantáta is, amit szalagra vettünk és elküldtük Sztálin elvtársnak, Csenki tata rengeteget káromkodott, míg sikerült felénekelnünk, állandóan izgulni kellett, hogy el ne vigyék. A Kollégium Zenetermében készült a "nagy mű".
1949-ben a VIT-előkészítő Röjtökmuzsajon volt, ami egy eldugott falu, nem is tudom, hogyan mentünk oda. De nagyon szép hely volt. Két éve voltam Röjtökmuzsajon, most egy kastélyszálló, gyönyörűen rendbe van téve, korhű berendezéssel, csodálatos. Ittunk ott egy kávét.
1949-ben ott lakott még a gróf is az egyik szárnyában, egy őrrel és kutyával őrizte az ő részét, a park akkor is nagyon szép volt. Félvad volt a park, medence, patak is volt, valamilyen növény a patakparton, aminek a levele a töklevélhez hasonlított, és azt mondtuk, hogy az a röjtök. Nagyon kellemes volt, csak lakott ott a közelben egy bolond ember, aki éjjel-nappal ordított. (Időnként ordított, volt úgy, hogy éjjel, volt úgy hogy nappal, de már meghalt, úgyhogy el lehet már menni Röjtökmuzsajra.) Két hétig voltunk ott, Arra emlékszem, hogy volt ott egy tető, a szobánk ablaka egy tetőrészre nyílt, oda kifeküdtünk napozni, még megvan. Nagyon szép vad park volt, az U-alakú udvar most be van parkosítva. Akkor a SZIT-esekkel voltunk, a Csonka-Gépgyár fiataljaival. A VIT-en úgy emlékszem, a Gellért Szálló alagsorában laktunk, a fele még le volt bombázva. És az egész egybefolyik, mert egész nap szerepeltünk. Még ruhát sem kaptunk. Ott az volt az élmény, hogy a Pesti színházakat belülről, az öltözők felől megismerhettük, a protokoll előadás, Rákosi elvtárssal, sosem tudtam volna meg, milyen egy protokolláris előadás, két órával előbb már benn kellett lenni, az Operában, s aztán jöttek a vendégek. Nagy élmény volt, hogy kódoroghattam az Országházban, szereztem egy újságírói igazolványt, és azzal szórakoztunk, hogy különféle nyelveken hallgattuk a beszédeket, fejhallgatón keresztül. Akkor az olyan csoda volt.
1950 tavaszán kezdődtek a Székelyfonó próbái, amik először benn zajlottak, majd az érettségire való tanulással együtt már a Nagyerdőn. A Szabadtéri Színpadon a színpadi próbák estefelé voltak, amikor mindenki ráért, már akkor nem jártunk iskolába sem. Aztán megvolt a Szabadtéri megnyitója, nem minden botrány nélkül. Lenn volt Kodály Zoltán is, és kitalálták, hogy virágesővel fogják elárasztani, amikor megjelenik a színpadon. Egy nagy ruháskosár rózsaszirmot szedtek össze, és mikor az előadás után felment az öreg a színpadra, rászórták hátulról a sok szirmot. Ezt pártunk és kormányunk nagyon zokon vette, ez a személyi kultusz akkora túltengése volt, hogy ez csak Rákosi elvtársnak járt volna ki, szegény Csenki tatát megint elmarasztalták.

Nyáron az énekkar együtt maradt. Nagyon nehezen sikerült, mert a vidéki diákoknak nyáron már sem koszt, sem lakás nem volt. Megpróbáltak állást szerezni annak, akinek nagyon szüksége volt rá, mindenféle megoldást megpróbáltak. n csodálatos állást fogtam ki, a Kossuth utca elején volt egy rövidáru bolt, és oda felvettek a nyári két hónapra csomagolónak. Egy tipikus veres zsidó volt a főnökünk, akit azonban szerettünk, nagyon jó kereskedő volt, tanított minket a kereskedelem fortélyaira, a Grünblatt kartárs. Évekkel később is még bejártam a boltba, mert szerettem a kollegáimat, de akkor a Grünblatt kartárs már nem volt ott. Mesélték, hogy valamilyen úton-módon ki lehetett jutni Bécsbe a focicsapattal szurkolni, és a Grünblatt kartárs is kiment. Aztán ott egyszer csak felállt, és azt mondta, hogy jövök mindjárt, és azóta nem látta senki.

A nyár eleje így is nagyon nehéz volt, mert pénzünk nem volt, fizetés egy hónap után kaptunk, Petrikás szerzett tanítást az ipari tanulók kollégiumában, népdalokat tanítottunk a kis buta falusi gyerekeknek, ott kaptunk vacsorát. Sokszor meghívtak az ismerős szülők is. Később fizetést is kaptunk, de a pénzzel vigyázni kellett persze, mert ebből ruházkodtunk fel az egyetem előtt. Augusztus végén volt még egy Székelyfonó-előadásunk Gyöngyösön, ez szüreti buli volt, s bál volt utána. A táncosok hazamentek Debrecenbe, mi meg mentünk Pestre, a rádióban énekeltünk. És akkortájt csapott be a villám, akkor alakult meg az Állami Népi Együttes, és a Tatát kérték fel a vezetésére, és itthagyott minket. (Rubányi Vili bácsi lett a karvezető.)

(A pontos adatok, dátumok, műsorszámok felidézésének forrása Gajdics Sándor: "Örömet intő két kéz")

Az eltűnt idő nyomába szegődve a Csenki kórus hangjai csendülnek fel bennem. Azok a hangok, amelyek —a mindent elárasztó Sztalint-Rákosit ütemesen istenítő vastapsok ellenében— fújta a maga „VOX HUMÁNA” szólamait a „Viva la musica” égisze alatt Csenki Imre vezényletével.

A felülről sugalmazott Párt elvárás —a kultúrkampf jegyében— az volt, hogy a kórus együttesek repertoárja munkásmozgalmi daloktól hemzsegjenek (pl. „Sződd a selymet elvtárs... Kovács vagyok, ifjú a lelkem, kinyílt előttem a világ, a nagyvilág, a kalapácsom én megemelem... Egy a jelszónk: a Béke... Királyok, hercegek, grófok, naplópók és burzsoák, reszkessetek... mert „Munkásököl, vasököl, oda sújt, ahova köll”)

Micsodás egy bátor kiállás kellett ahhoz, hogy „Imre bácsi” ki tudta taktikázni: a műsorszámok 95%-át
—a „Jézus és a kúfárok” mellett a „Székely keserves”, a „Székelyfonó” és egyéb Kodály művek— sőt Bartók „Négy szlovák”-ja, sőt mégsőtebbül: 16. századi olasz madrigálok—
képezzék.

Párt-nótára csak egyre emlékszem, de az aztán totál ditirambusz volt a javábul, olybá crescendókkal megspékelve, hogy ... ... ... ...

A röneszánsz-kori madrigálok édesen szárnyaló akkordjai azonban minden bút’bánatot elfeledtettek a —szoprán*tenor*bariton*basszus— kórustagok lelkében. Pl. az ilyen dallam’szövegekre gondolok, hogy ... ... ... ...

/Szinte előttem áll a kép, amilyen átszellemült orcával énekelhette e szerelmi dalt a 17 éves (V)Olga... ides’tova 60 évvel ezelőtt. Ámbátor én akkortájt az egyik szoprán lánynak —a betánista koszorúbe’font hajú Győri Magda kacéran álszent szemérmetességű tekintetének— a bűvöletében hipnotizálódtam./

Régi barátok: 50 év múlva

Olga, a "kis Soós"Ibolya, Varga Lali és Maki

Kárpótlási jegy

Kárpótlási jegy

Megkaptam a Kárpótlási Hivatal értesítését. 110.000 forint értékű kárpótlási jegyet utaltak ki a számomra. De előbb írnom kell egy nyilatkozatot, hogy elfogadom-e ezt a megoldást.
Nem tudom, mit válaszolhatok, vagy érdemes-e egyáltalán válaszolni. Szeretném minél később átvenni, vagy át se venni. Mert mi történhet? Beadom egy banknak vagy részvénypapírokat veszek, és figyelem, hogy megy tönkre, vagy mennyit kapok utána havonként.
Tíz hónapot véve alapul, mert ennyit ültem le, 350 forint esik egy börtönben eltöltött napra. Ennyiért egy óráig egy kutyát se sétáltatnék, nemhogy börtönben töltsem az időmet. Persze ezt nem a volt kormány adta, mert ők már nem tudnak megbánni és jóvátenni semmit, hanem ez az új "kormányzat", amely erkölcsi és jogi kötelességének érezte, hogy a diktatúrák áldozatai előtt fejet hajtson: elismerje példamutató bátorságukat, hősies helytállásukat, és a nemzet szerény gazdasági lehetőségéhez mérten megpróbáljon utólag enyhíteni a sérelmet szenvedettek helyzetén.aláírás:
Dr. Sepsey Tamás
címzetes államtitkár
Méltóképpen most nem mélyedek el ebben a képtelen méltányosságban, csak eszembe jut egy Birkmann nevű orvos ismerősöm esete, aki Franciaországban nyaralt, illetve egy kongresszusra volt hivatalos. A tengerparton napozott b. feleségével, mikor egy autó keresztül hajtott a vállukon, illetve a kulcscsontjukon. Súlyos töréssel mindkettőjüket kórházba szállították. A követség megpróbálta rábeszélni őket, hogy azonnal jöjjenek haza, és itthon kezeltessék magukat. De mivel Birkmann úr zsidó volt és több összeköttetése és esze volt, mint egyéb honfitársainak, nem utazott haza, hanem fogadott egy ügyvédet, s miután az kiderítette, hogy egy milliomos család félhülye fiacskája hengeredett végig rajtuk hátrafelé farolva, pert indítottak. A pert megnyerték, és a kártérítési összegből – ami meghaladta több évi fizetésüket – elcserélték a régebbi lakásukat egy 4 szobás, remek Fő utcai lakásra.
A kérdés tehát az, hogy ki perel és kit.
Én például mint Jóvátételi Bizottság a rendszerváltás után rögtön lefoglaltattam volna minden volt vezető, párt funkcionárius, ÁVH-s tiszt és egyéb befolyásos főkutya ebül szerzett vagyonát… és ebből feltehetően lényegesen nagyobb összeget tudtam volna kifizetni a hősies helytállás mártírjainak és balekjainak.
Azt már nem is említem, hogy a fent említett pénz nem pénz, hanem csak papír, aminek piaci értéke az eredeti névérték 60 százaléka.

Odüsszeusz