Az eltűnt idő nyomába szegődve a Csenki kórus hangjai csendülnek fel bennem. Azok a hangok, amelyek —a mindent elárasztó Sztalint-Rákosit ütemesen istenítő vastapsok ellenében— fújta a maga „VOX HUMÁNA” szólamait a „Viva la musica” égisze alatt Csenki Imre vezényletével.

A felülről sugalmazott Párt elvárás —a kultúrkampf jegyében— az volt, hogy a kórus együttesek repertoárja munkásmozgalmi daloktól hemzsegjenek (pl. „Sződd a selymet elvtárs... Kovács vagyok, ifjú a lelkem, kinyílt előttem a világ, a nagyvilág, a kalapácsom én megemelem... Egy a jelszónk: a Béke... Királyok, hercegek, grófok, naplópók és burzsoák, reszkessetek... mert „Munkásököl, vasököl, oda sújt, ahova köll”)

Micsodás egy bátor kiállás kellett ahhoz, hogy „Imre bácsi” ki tudta taktikázni: a műsorszámok 95%-át
—a „Jézus és a kúfárok” mellett a „Székely keserves”, a „Székelyfonó” és egyéb Kodály művek— sőt Bartók „Négy szlovák”-ja, sőt mégsőtebbül: 16. századi olasz madrigálok—
képezzék.

Párt-nótára csak egyre emlékszem, de az aztán totál ditirambusz volt a javábul, olybá crescendókkal megspékelve, hogy ... ... ... ...

A röneszánsz-kori madrigálok édesen szárnyaló akkordjai azonban minden bút’bánatot elfeledtettek a —szoprán*tenor*bariton*basszus— kórustagok lelkében. Pl. az ilyen dallam’szövegekre gondolok, hogy ... ... ... ...

/Szinte előttem áll a kép, amilyen átszellemült orcával énekelhette e szerelmi dalt a 17 éves (V)Olga... ides’tova 60 évvel ezelőtt. Ámbátor én akkortájt az egyik szoprán lánynak —a betánista koszorúbe’font hajú Győri Magda kacéran álszent szemérmetességű tekintetének— a bűvöletében hipnotizálódtam./