Hagyjuk édes már a tréfát..

Adrienne-től tudtam meg a napokban, hogy meghalt Marci bácsi, Marci bácsi, azaz Marjai Márton, olasz, latin, történelem szakos tanár, a halhatatlan rigmusok költője.
Meghalt, mielőtt még egyszer elmehettünk volna hozzá, hogy megmutassa az írországi kénes barlangról készült fényképeit, ahova sok kóborlása után ő is ellátogatott, hogy örökké kutató szemével sajátszeműleg láthassa a pokol lejáratát, ahova már egy magyarországi elődje – bizonyos Tar Lőrinc – is elzarándokolt.
Meghalt, de két rigmusa túléli, amiket még a zakatolás, csasztuskás években idézgettünk tőle.
Az egyik így hangzott:
Hagyjuk édes már a tréfát,
Vessük el a cukorrépát.
Mondogatása répaültetésnél elengedhetetlen a brigádvezetőnek.
De a másik frenetikus hatású volt:
Ember nálunk nincs meztelen, mióta itt gyapot terem,
Gyapotunk fehér, mint a hó, köszönjük Szovjetunió.
1975 táján, mikor 10 évi pihentetés után újra visszakerültem tanítani, hogy a kor hangulatát felidézzem, a téeszcsés időket, a kötelező gyapottermelést (amire nagyanyám fél kertje ráment, ahelyett, hogy kukoricát vagy krumplit termelt volna), előadtam a gyerekeknek Marjai két versét. A hatás nem maradt el, első hallásra megtanulták.
De mit ad isten, sok áthelyezése és leépítése után Marjai Marci is éppen ebben az iskolában kötött ki, még pedig marxizmust tanítani, amit a kollégisták ettől kezdve csak marcismusnak hívták, és élethűen utánozták, ahogy a feje búbján kapargatta azt a kis foltot, ami sehogy se tudott begyógyulni, mert mikor lement a pincébe borért, állítólag a szemöldökfába mindig beleütötte.
Nem sok idő telt el, valamelyik diák a háta mögött elkezdte kántálni a versét. Marjai a böszörményi ürgék hirtelen indulatával rohant be a dirihez, és bajuszát rágcsálva követelte, hogy döntse el, engemet akar-e megtartani vagy őt, a három diplomájával, mert ő nem hajlandó egy olyan kollégával együtt tanítani, aki le akarja járatni az ő tekintélyét.
Az igazgató – valamikor maga is népi kollégiumok szervezője – megnyugtatta, hogy a tekintélyt nem kell félteni, lejáratódik az magától is, és megsértődni sem érdemes, mert nála nagyobb költők is pazarolták már csasztuska írásra az idejüket, például egy Majakovszkij is.
Ezután több szó nem esett a csasztuskákról.
Egy dunai hajóútról jöttem éppen haza – életem első és talán utolsó hajóútja volt. 20 évi szakszervezeti tagdíj fizetéséért kaptam fájdalomdíjul, a kollégák nem csekély bosszúságára, hogy tanítási időben, lehajózhattam a Vaskapuig, és mikor a partra léptem, imbolygó lábakkal, a sors éppen Marjai Marcit vetette elém.
A messziről érkezett tengerészek könnyelműségével karoltam bele, nem sokáig keresgéltünk, azon nyomban beültünk az első Belgrád rakparti vendéglőbe, és a sörhabbal együtt lecsúsztattuk a torkunkon az elmúlt évek minden félreértését, ráadásnak odacsaptuk a jó debreceni, juhász gézás évek hordalékához ezt is.
A harmadik korsó sör után már nem volt kifogása az ellen sem, hogy elszavaljak neki még egy csasztuskát, amit Boda Pista – a lófogú házi költőnk remekelt róla.
- Na, mondjad – lógatta lejjebb a bajuszát.
Hát valahogy így szólt:
Segíts engem népem, adj ihletet Pártom,
Hogy ne olyan verset írjak, mint Marjai Márton.
- Az anyját… - csavarintott egyet kurtanyakú fején… - látod… ezek a rigmusok is… majdnem úgy, mint a lakodalmi csúfolkodók… megőrizték a gondolatot…
- …de az ostobaságot is… - tettem hozzá.
***
Aztán egyszer talán az utolsó idők hangulatától meglegyintve üzent Adrienne-nel, hogy látogassunk el hozzá egy kis borozgatásra. A barátok – az elvtársakkal együtt – eltünedeztek mellőle, és talán szeretett volna eldicsekedni azzal a nagy csataképpel is, ami a szobája egész falát beborította. Egy böszörményi rokonától örökölte, az meg egy karcagi nagynénjétől kapta ajándékba, még az 1800-as években, és hogy ne lepje a por, egy fehér lepedőt függesztett elé, akkorát, mint egy mozi vetítővászon, és ha látni akarta a képet, egy zsinórral lehetett elhúzni.
Nehány pohár bor után, Marci nem bírta tovább, a képhez lépett, mint a valamikori képmutogatók, meghúzott oldalt egy zsinórt, és ott sötétlett előttünk valami múlt századi barnában, feketében fuldokló jelenet, amiből csak néhány tenyérnyi zöld villant elő, abból a tahota zöld fajtából, amit a nagyanyám falujában kutyazsírnak hívtak, és a gépészek használták csapágyak olajozásához.
A lepel félre rándulásakor mind a ketten felszisszentünk.
Adrienne-nel ma is vitatjuk, hogy akkor, ott egy mellső lábaira zuhanó ló tomporát láttuk-e a homályban, vagy egy haldokló harcos fölé hajló özvegy fátyollal letakart hátsó felét.
Marci bevallotta, hogy a leplet évente csak egyszer húzza el, legfeljebb, ha valamilyen rendkívüli vendég érkezik a házhoz – mint például, most mi –, akkor – na mondjuk – kétszer, még pedig azért, hogy kevesebb fény érje, hogy ne kopjon.
- Olyan már egy régi kép – mondta kesernyés rezonanciával -, mint a jó bor… amin a penész többet ér, mint ami az üvegben van.
***
Valahogy így járt vele is az iskola. Egyre ritkábban láttuk. A diákok és az egykori igazgató is eltűntek már, akik még emlékeztek a híres csasztuskára.
Néha behívták a kollégiumba – kegyeletből – egy-egy ügyeletre, ahol már nem volt feltűnő, hogy a felelő hallgatása közben le-lecsuklik a feje, és nyugodtan bóbiskolhatott egy kiselejtezett fotelban a tv előtt.
Ritkán láttuk, akkor sem állt le Adriennen kívül mással beszélgetni.
Most illetlen gyorsasággal, anélkül, hogy a kollégium igazgatójának jelezte volna, hogy a következő évi munkájára ne tartsanak igényt, váratlanul faképnél hagyta az iskolát.
A gabona elvermelésének és a Déméter kultusznak fáradhatatlan kutatója (ebben a tárgykörben számtalan cikke jelent meg egy honvédségi lapban)… a kis Marjai Marci meglépett előlünk.
***
Képlékeny testével feltehetően még egy kísérletet tesz, hogy behatoljon a kénes barlangba, mert sajnos ott jártakor nem járhatott teljes sikerrel, mivel jó emlékű sir Dawson (az idős Daw fia), a dublini püspök bölcs megfontolásból falat rakatott elé. Már, mint a pokol bejárata elé.
A helyiek közül többen azt mondják, hogy amit tett, szimpla irigységből tette, hogy a kéjes fuldoklás víziójára vágyó zarándokokat megfossza örömüktől, de ez nem igaz, a hívei tudják, hogy cselekedetét kegyes jóindulat vezérelte: várja ki türelemmel mindenki a végét.

Odusszeusz