Kossuth Lajos (vicces próbaverzió)

Kossuth Lajos

Fel fel vitézek

Csütörtökön

Március idusa

A társadalompolitikai miniszter a Parlament Delegációs Termében a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztje (polgári tagozat) kitüntetést adta át többek között a 20 éves - a március 15-ei koncertjükre készülő - Republic együttes tagjainak; Bódi Lászlónak, Boros Csabának, Nagy László Attilának, Patai Tamásnak és Tóth Zoltánnak.

Válasz Iminek költészet ügyben

Imikém, köszönöm a nagy írásodat - nagyon jól és meg nem cáfoltható érvekkel bizonyítottad be, hogy van kétféle költészet - az egyik az igazi költők terméke, míg a második fajta - a három példával igazolva - egy "álköltészet", avagy nem költészet, csak egy silány mása.

Hogy ez így uralkodik a magyar költészetben már vagy 70 éve, s hogy ennek mi az oka, és mit lehet csinálni? A kérdésnek rengeteg vetülete van, de az egyik fontosabb ok az például, hogy a költészetnek fontos szerepet tulajdonítanak olyanok, akiknek lényegében nem sok közük van hozzá. Így. pl. az állami nagyságok, állami vezető szervek, itt, ebben a történelmi korszakban a "PÁRT ". Sztálin majdnem minden nagyobb beszédében, szólhatott az a cukorrépa-termelésről, avagy a kulákok elleni harcról, mindig kitért a művészetek, így a költészet értékelésére is, pl. Majakovszkijt, aki öngyilkos lett 1929-ban a szovjet politika iránya (valamint személyes válsága) miatt, ő, Sztálin nevezte a szovjet költészet nagy mesterének, mire fel mindenki abbahagyta Majakovszkij csepülését (az öngyilkosság nem volt egy bolsevista erény!) és mindenki elkezdett lépcső formában megírt verseket írni, utánozva a "mestert ". Rákosi és Révai is hasonlóképpen jártak el - a PÁRT mindig tudta, mi a jó művészet, s meg tudta pontosan állapítani, hogy mi a jó költészet is. Ezt pontosan elfogadta "mindenki", íróktól kiadókig mindenki, s egy egy ilyen " fentről " lejövő kritikán aztán el lehetett (kellett) csámcsorogni még sokáig, felhasználva (és kihasználva) az irányeleveket , mint egy bunkót - ha kellett, vagy a penzeszsákbol kicsorgó jutalmakat, amíg s ameddig csak lehetett.

Hogy ez mennyire groteszk, azt abból is meg lehet állapítani, hogy a "demokráciák" (mármint a "Nyugatiak") vezetői nem hogy nem tettek ilyen fajta kijelentéseket, de még talán eszükbe sem jutott, hogy ők ilyesmit tehetnek. Képzeljünk el egy amerikai elnököt, aki egy politikai beszéd végén elkezdte volna az amerikai költőket kritizálni? Körberöhögték volna. Vagyis ez a politikai berendezkedés nem tartott es nem is akart igényt tartani arra, hogy irányt adjon a művészeknek, költőknek.

Még mielőtt valaki is arra gondolna, hogy én lengetem itt a "szabadság" zászlaját a "nyugati demokrácia" felsőbb voltát dicsérvén, meg kell mondanom, hogy egy ilyen fajta műveletet én ugyanolyan groteszknek vennék, mint a fentebb említett művészet-kritikai kiruccanasokat egy "nyugati" politikus részéről. Egyszerűen csak arról van szó, hogy a két fajta politikai elvárás két fajta nyomásokat, de lehetőségeket is rejteget: az első - egy autokratikus elképzelés: nem csak büntet, de dicsér és jutalmaz is, míg a másik fajtát a művészetek ügye eléggé hidegen hagyja.

Visszatérve az általad kritizált költőkre (ill. ál-költőkre) ők az autokrata politikai felfogás megjutalmazottai (ugyanakkor úgy tesznek, mintha egy ilyen fajta felfogás nem létezne). Hogy ez hogy jelenik meg aztán magában a művekben - az már egyéniség és a politikai szelek irányának a függősége, pl. megengedi (ill. szorgalmazza) a napi politikai irány "politika-mentességét" (vagyis tegyünk úgy, hogy a politika nem érdekes, tehát írjunk minden másról de ne a "politikáról" - vagyis, tessék csak teletömni a verseket hülyeséggel, pornóval, vagy baromsággal, vagy ön-mellveréssel - mindent szabad - addig, amíg a "bibis"-hez, mint a gyerekek mondják, nem nyúlunk hozzá). S ha az egyik költő ezt úgy tudja csinálni, hogy "iskolát" teremt - üsse kő, annál jobb, legyen ő a főkolompos, aki megadja a nyájnak az útirányt, s ne kelljen a " PÁRT"-nak mindig újabb és újabb ötletekkel előjönni, hogy mi az ami jó, és mi az ami rossz.

Hogy ez az " áltudomány (a "hazug álmok papjai"-tól ) csak egy "Ersatz" tudomány, ami olyan, mintha éhes ember kezébe papundeklit adnál, mondván, hogy "majdnem" úgy néz ki a papundekli, mint a kenyér- tehát tessék csak jó kedvvel kanyarintani belőle. 1956-ban azt hiszem Tordas (már nem jut eszembe a keresztneve) irt egy hatalmas cikket : "A tenger vize iható", sokan emlékeznek talán meg rá - arról volt szó, hogy a PÁRT kijelentette, hogy a "tenger vize iható" - mire a szomjas tömegek nekiindultak a tengernek szomjukat csillapítani, és csak nagy fanyalgással kellett rájönniök, hogy "valami miatt" a tenger vize mégsem iható.

Ami 1956 ban történt, nemcsak Magyarországon, hanem kisebb-nagyobb eltolódásokkal, mindenütt, ahol a PÁRT szabta meg a jó és rossz határait, egyenesen következett abból, hogy a emberek megunták az örökös utálkodást és kiokádták a tenger vizet, s "tiszta vizet" kívántak a pohárba. S hogy ez egyből kihúzta az "ál-költők" talpa alól a szőnyeget, az világos. S megjelentek azok a költők és költemények, amelyek ennek az undornak adtak kifejezést.

Itt ebben a blogban is - ha jól megnézed a kb. huszonvalahány bejegyzésből legalább vagy 6-7 ezzel a témával foglalkozik - a Csilla által összeállított kis magyar PÁRT "álirodalom", ill. annak gúnyolását bemutató költészet, Lali írása Marjai versikéiről, s az én Előszavam a "Szabadság a hó alatt- Ismeretlen orosz költészet: 1957-67" c. kötethez, nem is beszélve Kersznovszkaja "Barlangrajzok"-járól, avagy Okudzsava dalairól a Ballada a katonacsizmákról és az Imádáságról, avagy Jutka megható írása Cseh Tamásról (és művészetéről) - mind azt mutatják, hogy az igazi költészet nem bírja el az ál-költészetet - mint ahogy poshadt, nyálkás vizet sem lehet eladni tiszta forrásvíznek.

S hogy ebből mi következik? Két dolog: a művészet ne legyen az állam (a politika) ügye - ne büntessék, s ne doppingolják a művészetet (annak ellenére, hogy ez egy kétélű kard lehet - az éhenhaló művész árnya lebeg a kérdés háta mögött!), s másodszor pedig: a művésznek legyen elég akarata, életereje, kívánsága, hogy ne várjon el, ne követeljen, ne akarjon elfogadott lenni (mármint a politika nagyjaitól).

Ez nagyon egyszerűnek latszik - a gyakorlat persze sokkal keményebb, de nem keményebb, mint egy állami pórázon kikötve szűkölni..

Hogy ne legyenek a költők politikusok ? Ne "szóljanak bele" a politikába? Hova legyen akkor a magyar költészet sava? A kérdésnek ismét rengeteg ága-boga van, de az alapvető eszme nem változik: lehetne József Attilát idézni : "Költő vagyok - mit érdekelne engem a költészet maga?" Igen- s ő vállalta a "következményeket". Maga, egyedül.

Egy amerikai költő, Robert Frost mondta egyszer, hogy a politika és a költészet között nagy különbség van: a politika " bántódásokkal" foglalkozik- míg a költészet témája maga a "bánat ". A kettőnek van és lehet kapcsolata, de míg a " bántódások " (így fordítom a "grievances " szót, hogy megtartsam valamennyire a Frost által létrehozott szójátékot, ami a mondás lényege: a költészet témája a " bánat " ( "grief " ). A " bántódások"-at orvosolni lehet, de a "bánat "- az emberi lét elkerülhetetlen velejárója.

Itt egy eszmecserére invitáló írás a —több mint egy félévszázada padlóra került, s azóta is impotenciában vegetáló— költészetünk állapotának okairól (Kórokozóiról)


A VERS ÍRÁSTUDÓINAK ÁRULÁSÁRÓL,
amellyel semmitmondóan öncélú FORMALIZMUSSÁ (magtalan szócsépléssé) züllesztették a magyar költészetet

/Alcím: Ünneprontó akkordjaim a 80-as CSOÓRIT
dicsőítő Szokolai-kantáta hallgatása nyomán/

Szellemi életünk (elsősorban is az irodalmi életünk) elsorvadásának a fő vesztese a költészet: —az évszázadokon át fényesen ragyogó— nemzeti LÍRA porba’hullása.
Ezt a tényt az is jelzi, hogy immáron több mint félévszázada nem támadt olyan korszakalkotó jelentőségű költőnk, aki méltó folytatója lehetett volna a Balassival kezdődő —s közel félezer esztendőn át virágzó— magyar költészetnek.
Nagy költőinknek ez a fényes*ívű vonulata— az utolsó „véres, igaz életű” lírikusunknak, JÓZSEF Attilának az elpusztításával, (és Radnóti mártír’halálával) megszakadt. S az azóta eltelt „7 szűkesztendős” meddő évek immáron 7 évtizede tartanak.
A második világháborút megelőző időkben, évszázadokban mindig támadt néhány (volt amikor, pl. a XIX. században vagy 8-10, de még a XX. sz. első felében is 7-8) jelentős költőnk, akik közül a legnagyobbak képesek voltak megragadni és átadni A KÖVETKEZŐ NEMZEDÉKNEK A „STAFÉTABOTOT”
„Óh, határtalanság:
Nincs Múlt, Jelen, Jövő:
Egymásnak ÁTADJÁK
Ó ÜZENETÜKET az évek” —írja Ady
Ady „új verseiben” épp úgy tovább él a régiek üzenete, mint József Attiláéban az Adyé. A sok évszázados magyar költészetnek közös vonása volt a Fáklyalángot megőrízni és továbbadni kész messiási KÜLDETÉSTUDAT
/”De Tűz és Tűz, én ifjú testvéreim,
Jaj, a Tüzet ne hagyjátok kihalni,
Az Élet szent okokból élni akar
S ha Magyarországra dob ki valakit,
Annak százszorta inkább kell akarni.”/

MÁSFELŐL az is jellemvonása volt a magyar költészetnek, hogy legnagyobb költőinket azért is tartották „szent*lírikusoknak”, mert az ABSZOLÚT, (tehát a külső feltételek determinánsaitól független) ŐSZINTESÉG és az életre-halálra’menően BÁTOR MEG-NEM-ALKUVÁS SZENTJEI voltak ők. („Legkülömb ember, aki bátor S csak egy külömb van, aki bátrabb” —hitvallja Ady).
TAKTIKÁZÁS-mentes vállalói voltak Ők a prófétai, apostoli küldetésüknek, a karriert is veszélyeztető kockázatokkal, olykor ÖNSORSRONTÓ-deklasszálódással” is járó SZÓKIMONDÁSNAK.
A magyar költészet eme szent tisztaságának a sok évszázados láncolata szakadt meg komm. diktatúra (a „felszabadulás”) beköszönte után, s kezdetét vette a költő-írástudók árulása. Ennek a kollaboráló trendnek az élvonbalbeli főkolomposai elsősorban is: ILLYÉS, JUHÁSZ F. és CSOÓRI versírók voltak.
Ők már csak azért sem lehettek igaz költők, hanem csak versírók, mert első- és másodsorban mindig azon „járt az eszük”, hogy olyan „időtállóan SEMMIT’MONDÓ” verseket tudtak írni, amelyekkel —bármi változások ellenére, vagyis minden kor’változást átvészelve— őrizhették meg „VÉDETT helyzetüket”: azt, amely által (ezzel a mindenáron a FELSZÍNEN MARADNI akaró törekvésük révén) végül is símán behajózhattak a „TÚLÉLŐ KÖLTŐK” öbleibe.
És tényleg mindhármójuk —(fölébe’szárnyalva a többi szakmabelieknek)— hasonszőrű babér*koszorúkkal és „valag*rendekkel” a nyakában taposta túl a 80 esztendőt. Ezzel is fémjelezve, hogy ők bizony emelt’fővel írják felül azt az elavult, sok évszázados messiási trendet, ahol a szent lírikusaink tüzes szívét a krisztusi életkor tájékán ragadta el az Úr, Illés szekerén röpítve őket a felhők fölé.
Így történhetett meg ezekkel az „óvatos’duhaj”-Váteszekkel az, hogy egy karcolás nélkül úszva parafadugózhattak a FELSZÍNEN mind a Rákosi diktatúrában, mind az ’56-os forradalom után következő ellenforradalom véres kavargásában, valamint az azt követő elmocsarasodott puhány diktatúra évtizedeinek elláposodott posványában.
Vátesz’költő („költőfejedelem”) mivoltuk szempontjából az a legárulkodóbb szégyenfolt —amely bélyegként ott ég mindhármuk orcáján— vagyis az, hogy vers-összesükben semmi nyoma sincs az átélt idők szörnyűségeit megfogalmazó verseknek (de még csak vers soroknak sem).
***
Költőink évszázadokon átnyúló szakrális tradíciója volt az, hogy —művészi hitvallásukban és költői gyakorlatukban— a verseik külső jegyei (pl. a költői képek, a nyelvi FORMÁK) szerves, arányos, adekvát egységet képeztek a gondolati TARTALOMMAL: az Ideával, az Eszmei mondanivalóval.
Ezt az elválaszthatatlan szent egységet JÓZSEF Attila így fogalmazta meg: Akkor Szépek a SZAVAK, a szószerkezetek, a mondatok, a szóképek, a nyelvi-FORMÁK a versben, ha a Logosz, az Idea,
„az ESZME á*t*c*s*i*l*l*o*g az ALAKON”
S minthogy „a líra: logika” (J.A.), nem szabad, hogy a formai elemek (pl. az asszociáció szóképek) forgatagában, a gyanúsan SOK METAFORA-bába közt egyszer csak elvesszen a gyerek (a Logosz, az Eszme).
Ez a veszély még inkább fenyeget, ha ezen SZÓKÉPEK egyike-másika —a logika fényének az eltompulása miatt— még zavarossá, MOMBASZTIKUSSÁ, sőt értelmetlenné is kuszálódott. (Amilyen T/O/H/U/V/A/B/O/H/U*metaforák Juhász Ferenc katasztrofrászkarikázó „Époszaiban” dögivel lébecolnak, f*o*s*z*f*o*r*e*s*z*k*á*l*v*a nyüzsögnek, de Csoórinál is a kelleténél tupírozottabban, túl*sminkeltebben kelletik magukat).
Ha egészségesen működik egy versben az agyközpont által vezérelt „vers:logika”, akkor a vers immunrendszere harmonikus arányba tereli és fogja egységbe a RÉSZEKET az EGÉSSZEL: a FORMAI eszközöket a vers ESZMEI céljával, szellemi küldetésével. Ha viszont ez a SZÓVARÁZS nem működik, akkor a RÉSZEK felfalják az EGÉSZET: a vers ÉRTELMÉT. A metaforázóan kacatos Fák dzsumbujától nem látszik az erdő. (Ez történik Csoórinál, de főképpen Juhásznál.)
Az ő verseikben a vers végtagjai, testrészei (a nyelvi elemek, a SZÓKÉPEK) —a Logosz, az Idea, az Eszme fénye nélkül— vaktában botorkálnak a vers’térben, s dezorientáltságuk mián egymásnak esnek s tovább lökődnek, hogy egymást továbbtaszigálva álljanak össze végül is versszakokká.
S ezek a Juhász*Csoóri módszerrel fényesre csiszolt FORMAI(nyelvi) elemek —központi irányítás, vezérlés nélkül— valójában csak ÖNCÉLÚAN parádéznak... S minthogy nem egy központi Eszme termékenyíti meg őket és lombosítja ágaikat virággá*gyömölccsé, ezért aztán csak az egymásnak ütődéstől, a lökdösődéstől maszturbálódnak tovább-tovább a versben, a maguk meddő, impotens FORMALIZMUSÁBAN. Ilyenformán tehát ezeknek a MAGTALAN szócsépléseknek nem is lehet az adott KOR SZÁMÁRA emberi, eszmei ÜZENETE.
***
Itt vannak például ezek a Csoóri*Juhász-féle „SZERELMES VERSEK”.
A sok évszázados gyakorlat az volt, hogy a szerelmes versekben a hús-vér nő (a „lelkesállat”) a női *Szépségnek, mint *Ideának a szenvedélyes körülrajongásában öltött testet. (Lásd pl. Balassit, Csokonait vagy Petőfi „Minek nevezzelek ?” c. versét avagy J. Attila „ÓDA” c. költeményét)
Ady verseiben egyensúlyba került a vérbő erotika és a szinte testetlen istenítése a „Szerelemnek”, mint olyannak.
A két tarisznyahitű naturál’materialista, Csoóri és főképp Juhász totális egyoldalúsággal merültek el a női MATÉRIÁK szinuszgörbéző domborzatainak (a mellek és mell**bimbók, combok és combtövek meg a farhúsok) dicséretébe, egészen e genitáliák virtuális megfogdosásáig terjedően.
Csoóri, az óvatos duhaj, csak visszafogottan vagdalkódzik-vitézkedik a női húsfalatok tájain, Juhász, a totál’modern, a szügyig gázolni bátor Táltos *CSŐDÖR viszont kozmikus’méretű, ámbár mégis csak „HERESIPKA-CSÍRA MOSOLYGÁSÚ *BUZOGÁNYÁVAL betör és ráront a *Lényegre, és szinte NEM-I-GAZ, amilyen zseniális magabiztosággal képes gázolni a NEMI GAZOKBAN, a VILÁG-„VAGINÁK” KÖZT”, hogy végül aztán aléltan feküdjön el egy „VAGINÁSAN SZÉTNYÍLT RÜCSKÖS ZÖLD CSÜCSKGUMÓ” tövében.
Ha hiszik, ha nem (nem csalás, nem árulás), de dugig ilyen zsánerű SZÓKÉPEK vízióitől nyüzsögnek —ennek a Kádár-rendszer által agyonjutalmazott „poéta*vátesznek”— a több, mint 3000 oldalt kitevő „Époszai”.
Az ő víziós mocsárvilága tele van szórva-szarva amolyan „Pénisz*Pina*Fallosz*Vagina*Vulva” láp*virágokkal. (A Juhász-filológia e vátesz*poéta egyik „legszebbre” legyártott szóvirágának tekinti a
„VÉGBÉLNYÍLÁSA: P*A*R*A*D*I*C*S*O*M*F*Ü*R*T*Ö*K” szó*hökkentmény-látomását.)
A „HÜVELYVÁLADÉKSZAG és ONDÓSZAG a SZŐRZETEKBEN” szóképe kapcsán (vers’lélektani megállapításként) említi Juhász:
„Mert nem lehet SZÉGYEN az, amit pontosan kimondunk. AZT JÓ KI-MON-DA-NI”
Ezért aztán olykor tövig belevág a költői témájába, pl. imígyen: Hát mégiscsak nem felháborító számotokra „TI FÉRFI NEMISZERVET EVŐ ASSZONYOK... és Ti férfiak, akiknek „A MINDENSÉG... A FITYMABŐRE”, hogy valójában a Mindenható sem lehet totál’gátlástalanul „mindenható”, hiszen pl. az „ISTEN NEM LEHET SZERELMES ...LÁNYÁBA NEM DÖFHETI ERJEDT NEMISZERVÉT”
Miközben Csoórinak ez az „ORRBA*SZÁJBA szerelem” már soknak tűnik ugyan, ámbátor azért
mégis csak azt írja egyik majdnem világhírű versében:
„Valamikor... a KÖLTŐK se szégyellték még a szerelmet,
mint ahogy MA SZÉGYELLIK,
hozták magukkal ajtón át, ablakon át, hogy minden üresség megteljen öleléssel.”
Ennek szellemében bátorkodom én is írni a „Kivilágított éjszakában” versemben:
„Mikor a kádba beletérdelt... az édeni zuhany alá
s a fürdőszoba vad T*I*G*R*I*S*S*Z*E*R*E*L*E*M P’Á’R’Á’J’Á’V’A’L telítődött... kiszöktem a hegyre...a huzatos pincék közé, hol reszketve tágul a Föld ORRLIKA is, mint fiatal CSŐDÖRÖKÉ... kivilágított éjszakában rohantam zúgó füllel”
Ezt a csoóriasan körbenyargalt erotikát (ezt a csiklandósan körbebirizgált érzéki látványt), ezt a sejtelmesen felgerjesztett KÁD-JELENETET az ő eszményképe, barátja, a vizionárus Juhász Ferkó ekképpen egészíthette volna ki az egyik époszából valóan idepasszoló passzusával:
—minekutána „BUGYIJA LEHÚZVA” … „Szétterpesztett lábbal...állva...CIMPÁS SZERELEM*VÁGATÁBÓL AZ ÉJJELI ONDÓT KIMOSSA ...s FEHÉR SZAPPANON a FEKETE PINASZŐR”... ámen.
/Ezeket a gümőkor’állagú „poszt’modern” SZAVAKAT —minthogy már idéztem volt Juhásztól— oly „JÓ KIMONDANI”/
Egyébként UGYANEZT VALLJÁK a könnyebb fajsúlyú kuplé szerzők is, amikor ehhez hasonszőrű sorokat „alkotnak”: „Dunában úszik egy harcsa, Fogom a csÖcsÖdet Marcsa. Fogom a tiedet, te meg az enyimet, Hulláré...hulláré hopsz!”;
Vagy amilyen poétás mondatokkal megspékelt rombusz’Vaginákat, rakéta’Falloszokat pingálnak a suhancok a WC vizeldék falára.
***
Nos. —Ez az ilyes és ehhez hasonszőrűen juhászos „őszinte, bátor” SZÓKIMONDÁS a szerelemről— bizonyára kielégíthette Csoórinak a „szerelmet szégyellő költők” emlegetése kapcsán támadt hiányérzetét.
Egyébként ő maga sem mondható álszemérmeskedőnek a szerelmes verseinek a legyártásakor. Ez a politikailag egyébként kollaboránsként töltekező „próféta*VÁTESZ, ez a Csoóri, mellékállásban nagyon szeret afféle PÁNTEISTA (amely iránynak a legjelentősebbjét: Spinózát, Marx, amolyan „szemérmetes materialistának” nevezi) szoknya’vadászként tengeni-lengeni a természetben:
elhasalni fűben-vízben-kőben, amelyekről viszont örökösen (ha kell, he nem...) a MELLBE’vágóan KEMÉNY COMB’tövek tájai jutnak a bizarrul fantáziáló eszébe.
Ilyenkor (neki az ágyékig elkötelezett népi Vátesznek) minden bujálkodás*ingereket*gerjesztő objektumról: vízről (halacskáról), szélről (madárkáról), kőről (gyíkról), DUZZADÓ-dombocskáról, incselkedően kidudorodó VAKONDTÚRÁSRÓL, bozontos domb’hajlatról, egyszóval mindenről, —amiképpen Mórickának— ... (világért sem az elnyomott, agymosott NÉP, mint olyan, hanem) mindig csak „AZ ...”(a bizonyos) jut az eszébe.
Egyszer, amikor például a diktatúra kezéből felmarkolt egy nagyobb méretű „költő-pénzt”, és ezzel sikerült eljutnia a Maláj-szigetvilághoz tartozó Filippino-tenger egyik szigetecskéjéből kiemelkedő PINATUBÓ-Vulkán tövéhez —úti beszámolójának tanúsága szerint— OTTAN IS, AKKOR IS (távol szeretett hazájától) mindítig ama bozontos bokrok között kószáló filipinó-lányok körül markolászott a fantáziája.
Reggeli ébredés után gyakorta azzal kezdi a napot, hogy a kinyitott ablakon át íme mit látnak az alvatlanságtól víziósra vörösödött szemei... Olyant amelynek körbemarkolászható élményét azon’forrón versbe is „döfi”. Íme:
— „reggelente... az ÓCEÁNJÁRÓ**MELLEK lassú billegése az ablakon át”...”; „Néger lányokat láttam így egyszer közeledni... micsoda cipőkopogás a halál ellen”; „Tejjel telik meg mindig a kút, ha emléke fölé hajolsz”
És most következzék itt finale-képpen egy újabb —pocsék*gyönyörűségesen ostoba— Csoóri-SZÓKÉP:

— „S ha a NŐ lép zöld erkélyekre, az üveg szállodák is G Y Ö N Y Ö R Ű pusztulással reccsennek a magasba”
*
S ha egy újabb verskötetének szocialista jutalmaként pl. AMSZTERDAMBA utazhat ez a vastagon „KÜLDETÉS*TUDATÚ”, népi-káder’gyerek, akkor azt tartja legfontosabbnak versébe szedni, hogy:
„Minden út … A Lányok Utcájába” vezet... S
„Ha a bűn gyarmata ez a negyed, akkor én MEGÉRKEZTEM,
Ha a SZERELEM párás piaca, akkor én ITTHON VAGYOK.
Látom a nyálát CSURGATÓ Európát” –írja hazafias öntudattal ez a népfi.
Ezt —az ilyen*kaliberűen szintvalló parasztkáder-gyereket (ezt a szürrealistának titulált Szókép-bokrok mögé bújó „paraszt*Apollót”) nem csak a diktatúra kultúrpolitikája méltatta állami díjakra, hanem mégfölöttébbvalóan ajnározta, —árazta be érték*áránál magasabbra— a ’89-es rendszerváltók keresztényesen konzervatív oldala.
Csoóri annakidején elsősorban azért került be a dögivel csatasorba álló megélhetési költők meghatározónak számító elitjébe, mert ILLYÉS maga mellé emelte és egyengette simára az egyre meredekebben emelkedő karrierjének az útját. Ma már ott tart ez a valamikor „vadfiú hajjal”, hogy egyre nagyobb méretű, egyre tenyérbemászóbb NAGY*TOTÁL-képpel szerepel olykor a konzervatív újságok fő lapoldalán, olyannyira elterpeszkedvén, hogy már-már szinte túlcsorog az újságlap mind a négy oldalán.
A minap meg, —mit ád már megint az Isten?— az olvasható az újságban: Az oratóriumok, kantáták legyártásában fölöttébb járatos Szokolai (épp a szamosszegi kompon állva) kapott ihletet arra, hogy —„Télvégi* tavaszváró” címen— amolyan TEDEUM-szerű oratórium-látomást komponáljon CSOÓRI VERSEIRE.

***
Egy versíró igaz-költő mivoltának van egy biztos fokmérője: Még életében, de legkésőbb közvetlen a halála után SZÁLLÓ*IGÉK kezdik koszorúzni a homlokát. Amely *IGÉK felröppennek az ég homlokára, a költészet égboltjára, hogy ott ragyogjanak halhatatlanul, örökre **********************
Ezeknek az égbe’szálló igéknek, szó*FORMÁKNAK a belső hajtóereje: az *ESZME. Ez ügyben is mérvadónak tűnik Shakespeare véleménye:
„Fölszárnyal a Szó, Eszme lent marad,
SZÓ, ESZME NÉLKÜL mennybe sose hat.”
Jelzésértékű tény, hogy Juhász-Csoóri (de még eszményképük, Illyés „költőfejedelem” is) több mint egy félévszázad alatt sem voltak képesek egyetlen MINŐSÉG’erejű Szóképet, Szószerkezetet vagy Versmondatot, egyszóval SZÁLLÓIGÉT égbe küldeni a sok-sok ezret kitevő vers’MENNYISÉGÜK alant’sompolygó sOrából („földhöz’ragasztó sArából”).
Az is öregbítheti szégyenüket, hogy egyikőjük sem bátorkodott egy árva vers-sornyit is írni az ’56-os szabadságharcunk lázas előkészületeinek és a győzelmi pillanatainak az üdvözlésére (Pedig ezt a becsületbeli kiállást akkor —1953-’56 nov. 4-e között— még csak nem is tiltotta meg a Hatalom. De az ő TALTIKÁZÁSBAN ELMÉLYÜLT ESZÜK, ihletük, mint mindig is a karrier’vemhes TÚLÉLÉS módozataiban előre-gondolkozva kalkulált.
Még nagyobb szégyene a „költőfejedelmi triásznak”, ezeknek a „walesi*bárd” nimbuszra is avanzsáló „Fáklyalángozóknak” az, hogy egy vers sornyi kiáltással se álltak ki a forradalom utáni vérengzés ellen.
Pedig Illyés pl. még olyan vers sorokat is képes volt szó’dagályoskodni magáról, hogy:
„Képzelem, hogy állok bátran fölinduló DAGÁLY tetejében ...magas küldetésben”; vagy: „FÖLNÉZ RÁM, amiből jöttem, az alja-nép ...vár és JELRE FIGYEL... Mereven JOBBOM ELŐRE INT, daccal...Állok csak s mutatok s EGYRE EMELKEDEM.”
A magyar költészet évszázadokon át működő prófétai-vátesz jellegét: az abszolút, tehát feltétel nélküli meg-nem –alkuvó JELLEMVONÁSÁT elsősorban is Juhász vers’nyelvi forradalma, (vagy ahogy CSOÓRI hozsannázta: „Juhász KÖLTŐI FORRADALMA”) törte derékba úgy, ahogy ezt a „KIHERÉLT” verselési szisztémát —a maga impotens mivoltában— még manapság is láthatjuk vegetálni.
Következményeit tekintve ez a juhászi-árulás azért vált tragikussá, mert:
1./ A versírók hada, közel két költői nemzedéken keresztül —JUHÁSZ AGYONDÍJAZOTT KARRIERJE LÁTTÁN— hozzá hasonszőrűen alkotta meg a verseit. Vagyis: megtagadták az igaz-vers hitelességét fémjelző garanciát: a FORMA-TARTALOM szerves egységét. A Szó’formákat, Mondat’Formákat kiüresítették Tartalmuktól, érzelmi-emberi-ESZMEI mondanivalójuktól.
S ezek —az Eszmei-Gondolati Magvaiktól tehermentesített, önállósított— szó’FORMÁK elindultak a GÁTLÁSTALAN Szó-szaporítás, az üres, magtalan szalmacséplés lejtőjén addig a posványos mélységig, amely RÁKBURJÁNZOTT nyelvi Szó’FORMÁKBÓL már eddig is láthattunk díszpéldányokat.

2./ Ezt a „költői forradalmat” a Párt*Hatalom kettős haszonnal könyvelhette el:
A./ Egy ilyen —forradalmi érzésektől-gondolatoktól-eszméktől— KIHERÉLT költészet bőségesen biztosította számukra a nyugodt emésztést és a rossz álmoktól mentes alvást.
B./ Ez az öncélú, kísérletező, modernnek beállított FORMALISTA PARTTALANKODÁS külföld számára azt az üzenetet küldte, hogy ez a mi szocialista kultúrpolitikánk immáron nem diktatórikus, hanem teljesen demokratikus és liberális.
***
Egyébként maga Juhász imígyen ideologizálja-esztétizálja körbe ennek az érzelmi-gondolati-emberi-erkölcsi-eszmei tartalomtól, mondanivalótól kiherélt FORMALIZMUSÁNAK a létjogosultságát:
„A költészet: a valóság… BELEGYÖMÖSZÖLÉSE, beleökrendezése a FORMA-ZSÁKBA”
Modern költőként hitvallom:
„A SZÓ… megjelenhet a versben SZEREP NÉLKÜL, KÖZVETLENÜL, közvetítő szerepet nem vállaló ANYAGKÉNT, mint a kő:„kő”...”, mint a Vágvölgye: Vágvölgye, mint a szerelem’vágat: „szerelemvágat”, mint a végbélnyílás: „végbélnyílás”. Ez utóbbit persze jogom van úgy metaforizálni, hogy: „Végbélnyílása: p*a*r*a*d*i*c*s*o*m*f*ü*r*t*ö*k”
AZ ACZÉLI IRODALOMPOLITIKA (CSOÓRIVAL EGYBEHANGZÓAN) ezer örömmel üdvözli ezt a korszaknyitóan merész juhászi fordulatot: ezt a „költészeti forradalmat”, (ezt a posztmodern FORMALIZMUST), és a vers írástudóinak ezt az árulását a diktatúra újabb és újabb állami kitüntetésekkel jutalmazza.
Juhász pedig —ez a sokak által kiutÁlt— ekképpen fejezi ki háláját ezekért a neki sűrűn kiutAlt „költő-pénzekért”:
Én —ha agyonvágnának is érte— büszkén hitvallom: a sárgafödig materialista poétának (sőt olykor tarisznyahitűen földhöz ragadt ANYAG*IMÁDÓ hívőnek tartom magam —szabatosabban fogalmazva—
„KOMMUNISTA KÖLTŐNEK tartom magam és HISZEM azt is: a SZOCIALIZMUST segítem megvalósítani költészetem TARTALMÁVAL, világnézetével... mert az ember érdemes az Őbenne hitre. E HITBEN HITEMRŐL soha nem mondok le. Akkor se, ha VASSZÖGEK s/ á/ r/ g/ a/ kezeimben és L* I* L*A lábaimban: ha k%é%k szívemben P*I*R*O*S vas-lándzsa”

Nos. CSOÓRI azért üdvözli hozsannázó lelkesedéssel Juhásznak ezt a bűvészmutatványos fellépését (ezt a „költői forradalmat”), mert —az egyre kínosabbá váló Eszmei MONDANIVALÓS tartalmú, ez az eleddigi pártos hangvételű „csasztuskás” költészet (az a bizonyos „Lobogónk Petőfi!” lózung által ígényelt, igénytelenül EGYSZERŰ nyelvezet (és az ezzel együttjáró: direkt szókimondó tartalom ) az ő költői karrierje számára is kezdett kínossá, terhessé válni.
Ezek után viszont ZÖLD ÚT nyílt az Ő számára is arra, hogy —Juhász nyomába szegődve— ő is szabad kezet kaphat —(a gondolati*érzelmi*eszmei* TARTALMAKTÓL TEHERMENTESÍTETT— nyelvi-szóképi bravúrokkal teletömött)— gátlástalanul kiüresített SZÓFORMÁK GYÁRTÁSÁRA.
Ez a Csoóri által „bartókinak” vagy „kopernikuszi fordulatnak” tutulált „juhászi fordulat”, vagyis ennek —az eszmei üzenetektől kiüresített szó’FORMÁK magtalan szalmacsépléssé aljasított— költői nyelvezetnek a versírásban hasznosítható lehetősége, azért is kapóra jött Csoórinak, mert egyre vésztjóslóbban lógott bele az irodalmi légkörbe az az ’56 után létrejött „ÍRÓ-HATALOM” paktumból kiszivárgó, majd Párt-utasítássá merevedő ukáz, hogy : az író maradjon a kaptafájánál: Írjon! S NE POLITIZÁLJON! (Hiszen, úgymond, épp ez a politikába történő belepofázás vezetett az „ellenforradalomhoz”)
***
A vers’íróknak az ÁRULÁSA (amely valójában A KÖLTEMÉNY szerves egységének: a FORMA-TARTALOM egymásba áramló vérkeringése által született SZENT*TESTÉNEK az elárulásában valósult meg) igazában ekkor, ’56 után indult el dicstelen útjára.
Ezt a szégyenteljessé fajuló trendet a Juhász szó’FORMÁK nyomvonalának lehetőségeit kihasználó versíró-had évtizedeken át (a mába átnyúlóan) művelte és műveli.
Mindez a —„minden virág virágozzék!” –ál*liberalizmus jegyében zöld utat kapott ÖNCÉLÚ- FORMALISTA költészet olyan, amelyben a virágos mező helyett inkább a dudvás gaz’földek szóvirágaira lelhetünk. Ennek illusztrálására ideidézek példaként egy-két tucat’kacatnyi Juhász*Csoóri-módra szó’FORMÁZÓ verssort.
***
De mindezt megelőzően —az előbbi költői sorok silányságának az ELLENPÉLDÁJAKÉPPEN csokorba szedek olyan tartalmas (szó*magvas) vers-szavakat, szóképeket, vers*gondolatokat, amelyek csak —az utolsó nagy („véres, igaz életű”) vátesz-költőnknek— JÓZSEF ATTILÁNAK a versei közt lelhetőek fel.
J. Attila még büszkén vallotta: „A LÍRA LOGIKA...” (hozzátéve: „...de nem tudomány”). S miközben a verset „szóvarázsnak” nevezte, mégse vitte rá a lélek, hogy a költemény világos üzenetét SZÓKÉPEK agyonszaporításával ködösítse el és nyomja szét semmivé...
Akármilyen komplex asszociációktól gazdag metaforákat, szóképeket rajzolt-festett, azon mindig átvilágított a *Logika, az *IDEA, az *Eszme, az isteni *FÉNY. Ezt az alapelvet hangsúlyozta ,akármilyen alkotásról is legyen szó. Th. Mannak is ezt emlegette: „az IGAZAT mondd, ne csak a valódit, A F/É/N/Y/T, amelytől v*i*l*á*g*l*i*k AGYUNK”
A Gondolatnak (a *Fogalomnak, az *Eszmének) a versben betöltött sorsdöntő szerepét az alábbi fantasztikus képi tömörséggel érzékelteti J. Attila: Jó (és Szép) a vers akkor, ha:

— „Az ESZME á*t*c*s*i*l*l*o*g az Alakon”;
— „Szépen beszélsz! FOGALMAD úgy v*i*l*á*g*í*t, mint ott kinn a nyers tél, s igazad van”;
— „T*Ü*N*D*Ö*K*L*I*K, mint a GONDOLAT maga, a téli éjszaka.”
— „Hanyag társadalmunkra SZABATOS SZAVAM van”
***
J. Attila a verseiben azonképpen maradt mindhalálig HŰSÉGES A SZAVAKHOZ (a Forma-Tartalom egységéhez), amiképpen életében és halálában a SZAVAK-TETTEK egységéhez.
Mindezeknek utána jöjjenek a „tárgyi bizonyítékok” J. ATTILA mellett (amely tartalmas szépségek önmagukban is szinte vádat emelnek —a szavakat csak talmi’fényesre csiszolni-FORMÁZNI képes— Juhász*Csoóri-féle versekkel szemben)

— „Ó, jaj, mi igazán tiszták vagyunk,
nekünk nyisson ajtót a reménység”
—írja a 18 éves költő a „Magyarok” című versében.

— Nincs más batyunk, csak az agyunk,
betyárkodó Ábel vagyunk.

— Nem én kiáltok, a föld dübörög...
hiába fürösztöd önmagadban,
csak másban moshatod meg arcodat.
Légy egy fűszálon pici él
S nagyobb leszel a világ tengelyénél
—írja a 19éves suhanc

— Kertész leszek,fát nevelek,
kelő nappal én is kelek,
nem törődök semmi mással,
csak a beojtott virággal.
…nem ér engem veszedelem,
magamat is elültetem.
…ha már elpusztul a világ,
legyen a sírjára virág.
—Írja szintén 19 évesen.

— Ha volna szeretőm, én is nagyon szeretném,
éppen, mint a medrét a folyó.

— Érted haragszom, nem ellened

— A bábok közt elaludt egy hangya.
Szél a bábokat most el ne fúdd!
…Kis fáradt fejét csillámokra hajtja
És alszik véle csöpp árnyéka is.

— Jön a darázs, jön, megszagol,
Dörmög s a vadrózsára száll.
A mérges rózsa meghajol
Vörös, de karcsú még a nyár.

Ám egyre több buggyanás.
Vérbő eper a homokon.
Bóbiskol, zizzen a kalász.
Vihar gubbaszt a lombokon.

— mert földünkön idő érik,
zajtalanul és félelmesen.

— Küldjetek könyvet, bármily ostobát,
mert megőrjít a patkánypuha éj

— Viszi a ködöt az idő
s az időt mi hoztuk magunkkal ...

— Forgolódnak a tőkés birodalmak,
csattog világot szaggató foguk.
… kis búvó országokra rálehel
a tátott tőke sárga szája.

— Holott náddal ringat,
holott csobogással...
Lehet hogy szerelme
földerül majd mással,
de az is ringassa
ilyen ringatással.

— Füstöl a víz, lóg a káka
kókadón a pusztaságba.
Dunnába bút fönn a magas.
Sűrű csönd ropog a havas
mezőben.
Kövér homály, zsíros, csendes,
lapos lapály, kerek, rendes
… Kis szobában, kis parasztok.
Egy pipázik, de harasztot.
Ezeken nem segít ima.
Gondolkodva ülnek im a
Sötétben.

— Romlott fényt hány a korcsma szája,
tócsát okádik ablaka:

— Mondd, mit érlel annak a sorsa,
akinek nem jut kapanyél;
kinek bajszán nem billeg morzsa...
lompos tyúkja kárál a torsra
s gondjai fészke a verem;

— … e léha, locska
lelkek közt ingyen keresek
bizonyosabbat, mint a kocka.

MAMA — szürke haja lebben az égen,
kékítőt old az ég vizében.

MEDVETÁNC —Fürtös, láncos, táncos, nyalka,
Aj de szép a kerek talpa!
Brumma, brumma, brummadza...
Azért járom ilyen lassún,
aki festő, pingálhasson.
A feje a néninek
éppen jó lesz pemszlinek.
Brumma, brumma, brummadza.

A KANÁSZ —Az én falkám olyan falka,
ondolálva van a farka.
Orrukban csak magyar mód
csillog egy kis aranydrót.

— A semmi ágán ül szívem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.

ÓDA
— Mint alvadt vérdarabok,
úgy hullnak eléd
ezek a szavak.
A lét dadog,
csak a törvény a tiszta beszéd.
(Milyen magas e hajnali ég!
S*e*r*e*g*e*k* *c*s*i*l*l*o*g*n*a*k é*r*c*e*i*b*e*n.
Bántja szemem a nagy f/é/n/y/e/s/s/é/g ////////////
Hallom, amint fölöttem csattog,
ver a szívem.)

No de itt (az 1933 tájékán dobogó), huszonnyolc éves Attila SZÍVÉNÉL abba is hagyom... pedig csak most kezdődik még a „Nagyon fáj” szépségek hadd el hada... a „HAZÁM” hét szonettjén is túl lépkedve %% %% %% %% %% %% %% „K/ö/n/n/y/ű/, f/e/h/é/r/ r/u/h/á/b/a/n/” „(Talán eltűnök hirtelen...)” költemények vidéke. S végül a véges’végül örök búcsút intő: „(Íme, hát megleltem hazámat...)” c. verse.
***
Valójában lehetetlen feladatra vállalkoztam, amikor J. Attila leg-gyémánt*veretesebb GONDOLATAIT, legszebb SZÓKÉPEIT szerettem volna kiválogatva bemutatni, merthogy ez esetben verseinek 90 százalékát fel kellett volna sorolnom szinte SZÁLLÓIGEKÉNT ...
Nem véletlenül vallotta Attila: „A líra: logika”. Nála szebb, fényesebb*TÖMÖRSÉGGEL verset (az első szótól az utolsóig) még nem fogalmazott magyar költő.
Mielőtt elbúcsúznék Attilától, még felhozok ide két gyámánt*fényű szóképet.
Az egyik egy bartóki mélységű és élességű CSÖND-kép:
— „Tündöklik, mint a gondolat maga,
a TÉLI ÉJSZAKA.
Ezüst SÖTÉTSÉG némasága
holdat lakatol a világra.
— A hideg űrön holló repül át
S a csönd kihűl. HALLOD-E CSONT A CSÖNDET ?
Összekoccannak a molekulák”

A „Sötét”, a „Fagy”, a „CSÖND” kísérteties némaságának ez a költői hangszerelése igazi bartóki komponálásra vall.
Erről a „témáról” szóló költői sorokat ritkán találunk költészetünkben. Talán megközelítik az ilyen sorok:
*
„Mély csend lőn, mint szokott a vész előtt.
A vész kitört. Vérfagylaló keze
Emberfejekkel labdázott az égre...
... MOST TÉL VAN és CSEND és HÓ és HALÁL.
A föld megőszült.”
*
„Így ül a hold, ádáz vihar után
Elcsöndesült nagy tornyos fellegen,
És néz alá a méla éjszakán...
A rémteli sötét erdő alatt,
AMÍG A FÁKRÓL NAGY, NEHÉZ K*Ö*N*N*Y*C*S*E*P*P*E*K
HERVADT LEVÉLRE HALKAN HULLANAK.”,”,”,”,”,”,”,”,”,
*
„Havas Krisztus-kereszt AZ ERDŐN
Holdas, nagy, téli éjszakában:
Régi emlék. Csörgős szánkóval
Valamikor én arra jártam
HOLDAS, NAGY, TÉLI ÉJSZAKÁBAN.

„Holdvilágos, fehér úton,
Mikor az égi pásztorok
Kergetik felhő-nyájokat,
Patkótlanul felénk, felénk
Ügetnek a halál-lovak...
S aki előtt megállnak,
Elsápad és nyeregbe száll
S fehér úton nyargal vele
Holdvilágos éjjeleken ...”

„Halál-mezőkön, bitófák épülnek,
Nagy tetejükre kövér varjak ülnek,
Unják a hullát, el s vissza-röpülnek,
De az emberek meg nem csömörülnek.”
*
„Brummog a bőgő, jaj, be furcsa hang,
Beléjekondul a repedt harang,
Kutyák vonítnak a holdra fel,
A túlsó parton varjúraj felel.

De télen,télen a világ megáll...
Az ember medve, alszik és morog.
Benn emberek és künn komondorok.

Brummog a bőgő, elhervad a hold,
Fenékig issza a vőfély a bort,
Már szürkül lassan a ködös határ,
És a határban a Halál kaszál.”
*
„Sűrű-setét az éj,
Dühöng a déli szél,
Jó Budavár magas
Tornyán az érckakas
Csikorog élesen.”

„Szép úrfiak! a nap nyugovóra hajolt,
Immár födi vállát bíborszínű kaftán,
Szél zendül az erdőn – OTT LESKEL A HOLD.
IDEKINN HIDEG ÉJ SZISZEG AZTÁN!”

„Edwárd király, angol király
Léptet fakó lován:
Körötte csend, amerre ment,
És néma tartomány
... ... ... ...
Fegyver csörög, haló hörög,
A nap vértóba száll,
Vérszagra gyűl az éji vad.
Te tetted ezt, király!

„Levágva népünk ezrei,
Halomba, mint kereszt,
Hogy sírva tallóz, aki él:
Király, te tetted ezt!”

*

„Járkálj csak, halálraítélt!
bokrokba szél és macska bútt,
a sötét fák sora eldől
előtted; a rémülettől
fehér és púpos lett az út.
.........................
az égről hideg sziszeg le
és rozsdás, merev füvekre
ejtik árnyuk a vadlibák.
Ó, költő tisztán élj te most,
mint a széljárta havasok lakói...”

„Látod-e, esteledik s a s;/;z;/ö;/;g;/;e/;s;/;d;/;r;/;ó;/;t;/;t;/;a;/;l beszegzett, vad
tölgykerítés, barak ...
és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését.
..........
Este van... Alszik a tábor. A TÁJRA
RÁSÜT A HOLD s FÉNYÉBEN A DRÓTOK ÚJRA FESZÜLNEK...
a fegyveres őrszemek árnya
lépdel a falra vetődve AZ ÉJSZAKA HANGJAI KÖZBEN.
Csak én ülök ébren...
és nem jön az álom, az enyhet adó, mert
nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.”

„Az ökrök száján véres nyál csorog,
az emberek mind véreset vizelnek,
a század bűzös, vad csomókban áll.
Fölöttünk fú a förtelmes halál”

„Mellézuhantam, átfordult a teste
s f/e/s/z/e/s volt már, mint h/ú/r/, ha p/a/t/t/a/n.
Tarkólövés. Így végzed hát te is, -
súgtam magamnak ...
Der springt noch auf, - hangzik fölöttem.
Sárral kevert vérszáradt fülemen”
*
„ALVÓ S>! Z>! E>! G>! E>! K>! A JÉGHIDEG HOMOKBAN.
P l a k á t m a g á n y b a n ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.”
***

J. Attila másik gyémánt*kemény fogalmazása az „Egy költőre” c. versből való, amelyben a túlsikeres ILLYÉST „rakja helyre”:

„Téged szeretnek: könnyen értenek,
NEM KÉRDEZED, HA FÉLNI KELL, HOGY FÉLJ-E;
én túlmagasra vettem magamat
s NEHÉZ VAGYOK, AZÉRT SÜLLYEDTEM MÉLYRE...
Szerencséd volna? Én azt nem hiszem.”

Magyarán: Illyés, a „költőfejedelmi sorsú” szerencse’lovag —az utókor ítélete szerint is— azért találtatik majd „könnyűnek” (vagyis nem-költőnek´), mert mindenkor (a fasizálódó harmincas évek idején éppúgy, mint a Rákosi-Kádár diktatúrák idején) olyan helyzetbe taktikázta magát ez a karrier’lovag, amely által messze’ívben elkerülte a SZORONGÁST okozó VÉDTELEN, kiszolgáltatott költői helyzetbe sodródást, a „véres, igaz életű” költői sorsot. (A MESSIÁS-sorsot).
Szerintünk: A Csoóri által „költőfejedelem”-trófeával ajnározott Illyés történelmi bűne az volt, hogy személyében egy olyan költő-fajta vált PARADIGMÁVÁ egy félévszázadon keresztül az irodalmi közéletünkben, aki (önön kollaboráns mivoltát igazolandó) azt a hitet hintette el maga körül, hogy -úgymond- a korszakalkotóan okos költő nem attól ismerszik, hogy „Fejjel a falnak megy”, mint pl. egy BALASSI, majd az utána következő „ÖNSORSRONTÓ*balekok” sora (Csokonain, Petőfin át, J. Attilával, Radnótival bezárólag).
Minden szorongó vagy „holt’költőnél” többet és, többet használ egy „TÚLÉLŐ” költő.
Egy költőnek nem szükséges nélkülözni, szorongani (ne tán „rokkanva jutni el az éjszakáig”) ahhoz, hogy elismerje nagyságát az állam, és ezt díjakkal és szép „költő-pénzzel” jutalmazza.
Az meg egyenesen ostoba, hamis, elavult ars poetica, hogy: „Aki DUDÁS akar lenni, pokolra kell annak menni, Ottan kell azt megtanulni, hogyan kell a dudát fújni”
Illyés mellett a legagyondíjazottabb „költőfejedelem”, Juhász pedig rátesz még egy szívlapáttal erre a témára ekképpen:
„Gyűlölöm azt a HAMIS LEGENDÁT, amely arról akar meggyőzni, hogy a művész ÖNPUSZTÍTÓ”. mivelhogy az efféle költő-típus —a csúcstechnológiák, a profi szociológusok és futorológusok korában— idejétmúlt képződmény, afféle megmosolyognivaló „VASHATOS”
„Én lassan harminc esztendeje CSINÁLOM EZT AZ ÁLDOTT MESTERSÉGET, s nem csitul szívemben a BOLDOGSÁG-VÁGY ERJEDÉS”. Mert mi mai költők, „MI NEM LEHETÜNK BOLDOGTALANOK... a BOLDOGASÁGRA MEGÉRETT SZÍVÜNK”
Gyula bátyám „SÉTA AZ ÁRNYÉKOMMAL” című versének azon szavaival mélyen egyetértek, hogy:
„Nincs pokol s mennyország... csak ez a mocskos valóság... itt vár a boldogság-esély—
Aranymosó, ne félj, kezed ha SZENNYET IS VÁJ ...
Angyal-tisztára mos azonnal az eredmény!”
Magyarán: a Sikeresnek (a győztesnek) mindig igaza van.
Gyula bátyám, a sikereidhez vezető okos utat igyekszem én is járni. Veled együtt hitvallom:
„Múlandóság? FENE BÁNJA! Csak így szép az élet, hát MA ÉLJED NAPJAID... MARAD VALAMI UTÁNAD, ha nem marad, az se bánat, hát ma éljed napjaid...”

***
És most a magyar költészet fentebb sorolt gyémánt*karáton mérhető gyöngy*sorai után —lesújtó kontrasztképpen— következzenek a Kádár-korszak két agyondicsért és jutalmazott vers’csinálójának a vers’idézetei.
Először is szemléljünk meg egy (lóféreg*rágta) muhar’dudva csokrot a Juhász-féle szóvirág-kertből.

— „Kannibál szívem ...embercsontot mar, ember’HULLÁT zabál... Ím győzedelmem!
— „A HALÁL, a halottak búcsútlan VIASZFOS hallgatása.”
— „Jaj, szűzhártya éj. Jaj, ti MENSTRUÁLÓ CSILLAGOK.”
— „Az Idő VULVÁJÁN nézve” láthatóvá válik, hogyan „Ül JÉZUS SEGGLIKÁBAN… BUDDHA a VILÁGVAGINA VIZELET HÜVELYÉBEN”
— Mert „A világmindenség… az ember FITYMABŐRE”—
— Én, aki a „TEJÚT HÓNALJÁBAN állok és Idegeim a NYÁLKÁS ŰRBE KINYÚLNAK... s a NYÁLASAN ZÖLDRE váló TAKONYLOMBRENGÁSŰ, sőt HERESIPKA-csíra MOSOLYGÁSÚ” szemeimmel szemlélem az „Éjszaka képeit” —egyszer csak mit látnak szemeim? —A „SZŰZANYA NEMI SZŐRZETÉNEK SZINE SZÍNŰ HOMOK”-on valami kozmikus méretű Muki „SZÁJÁBA VETTE… mint egy eunuch a HOMOSZEXUÁLIS FEJEDELEM LINGÁJÁT és MEGSZOPTA A CSÖCSÖT”
— Az én „Katedrális magány” sorsom olyan volt, mint a „KLOÁKÁS HÍMVESSZŐS… FÉRFIPÖCSŰ… KÉTSZER PÉNISZESNEK a terméketlen magánya”. Olyan magány ez az enyimé, mint a „nem vad asszonyhal CSIKÓFÉRJÉNEK A KÉTSZER PÉNISZES magánya ...aki nem csikóférje VÉRERES ÜVEGZSÁKJA ALSÓ NYÍLÁSÁBA CSÚSZTATJA NŐ-HÍMVESSZEJÉT.”
És ami ezek láttán még undorítóbb: (Nem csak Csoóri van ódáig meg vissza Juhász „költői (nyelvi) forradalmától”, (magyarán: a szó’FORMÁK kiüresítését gondolati-érzelmi-eszmei TARTALMUKTÓL), hanem a kommunista diktatúra idején fölöttébb liblingelt Pomogáts irod. kritikus is. Ő az, aki „Az újabb magyar irodalom —1945-1981—„ c. könyvében úgy magyarázza Juhásznak ezeket az ocsmányul katasztofrászkarikázó, HULLA’hulárézó pesszimizmusának a „DANTE’léptékű” bugyrait, hogy úgymond:
Juhász „Önmagával küzdött, hatalmas erőfeszítéseket tett arra, hogy legyőzze kétségbeejtő kísérteteit... Eposzának ZÁRÓSORAI AZONBAN arra utaltak, HOGY TOVÁBB ŐRÍZTE KÖZÖSSÉGI HITÉT... Vállalta a CSONTTÖRŐ KÜZDELMET, és ezek HITÉVEL szerezte vissza HITÉT…” Nos. Ezt a „crédózóan- crédozó” sarlatánkodást maga Juhász ekképpen műveli:
„Ó, én HISZEK tebenned emberiség… E HITBELI HITEMRŐL soha nem mondok le... Én HISZEK abban, hogy érdemes élni... Ó, ember a HITEDET ne veszítsd el!... Én HISZEK az emberben: Én HISZEK az emberiségben. Én HISZEK az emberi jóságba. HISZEK, HISZEK, HISZEK. E HITEM nélkül élni se tudnék. Mert az ember érdemes a HITRE ” —
Ime ekképpen ájzengol ez a megveszekedett méretű SZÓ’szélhámos, s miközben semmi értéket nem teremtett, aközben évtizedeke át a neki sűrűn kiutalt „költő-pénzzel” tömte tele „TARISZNYA’HITŰ” lelkét.
Az ezekhez hasonszőrű —made in Juhász— termékeket még órákon át lehetne sorolni. A kádárkori diktatúra urainak (és Aczéléknak) azért volt oly igen kedves ez a „FORMAI forradalom” a költészetben, mert épp ezzel kifogták a szelet a netán kialakuló „TARTALMI forradalom” elől. (A KÖLTÉSZETBE BEHATOLÓ POLITIKA összefüggésére már Petőfi is utalt annakidején: „Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék”)
Így aztán valójában ezért a költészetben megvalósított ELTÉRÍTŐ HADMŰVELETÉRT díjazták annyira agyon ezt a magtalan-szalmát cséplő Juhászt. (És bizonyos értelemben Csoórit is.)
No meg azért is, mert ezzel a megengedett sőt támogatott költészeti FORMALIZMUSSAL (amit Csoóri a Juhász esetében „költészeti forradalomnak” titulált) azt reprezentálták a külföld felé, hogy a fejlett szoc. társ. immáron ilyen „parttalanul” is szabadjára engedheti a „modern irányzatokat”. Szó sincs tehát már arról, hogy a Párt cenzúrázná, elnyomná az írók FORMAI KÍSÉRLETEZÉSEIT Magyarországon.
S ezt —a „költőket felszabadítóan újjászülő” juhászi költészetet kopernikuszi fordulatként értékelte, hozsánnázta Csoóri, ami –úgymond- az ő második születését is jelentette.
Ez persze nála nem járt azzal, hogy ezek után ő is amolyan juhásziasan rakott hús-disznóságokból emelt volna „Dante-léptékű katedrálist”, de azzal igen, hogy ezzel a „költői megvilágosodástól megrészegedve”, mint afféle megtért neofita, ő is hozzákezdett az olyan Szó*FORMÁK gyártásához, amelyekben a TARTALOM (a Gondolat, az Eszmei üzenet) már nem nehezíthette számára a GÁTLÁSTALA KÖLTŐI SZÁRNYALÁST. Felszabadította a Cenzúra kijátszására eleddig fordítandó energiáit, hiszen az eszmei mondanivalóktól megfosztott újmódi szóformáinak a szaporítását immáron nem ellenezte a Cenzor.
De ha ne’adj’isten mégis belekerül szóformái közé valami Gondolat*Magvas mondanivaló, akkor (a juhászi szógyártás, szóforma-forradalom mintájára) Ő is —a maga kiváló metafora-gyártó és forgalmazó képességének a birtokában— körbe’folyondározhatta és szétsatírozhatta az adott vers’szövegbe tévedésből odakerült Eszme*MAGOT. (Amelyek így, ilyen kisakterolt magtalanságukban, ezen SEMMITMONDÓ sápadtságukban már nem is érdekelték a Cenzort).
Ha mégis olykor volt légyen valami határozottabbnak mondható vers’ÜZENETE ennek az „óvatos duhajként taktikázó Csoórinak a néphez, az már olyan is volt ... vagyis olyan, amely már amúgy is engedélyezettnek számított... amin már rajt’volt a NÉPFRONTILAG hitelesített MEO bélyeg.
Egy-egy versében tucat’szám torlódnak az olyan KÉPTELENEBBNÉL-KÉPTELENEBB SZÓKÉPEK (gyakorta képzavarok), amelyek épp azért nem nevezhetőek költőileg szépnek (SZÓVARÁZSLATOSNAK), mert ostoba (nagyot’mondani akaró) TÚLZÁSAIK és túlzsúfoltságuk miatt LOGIKAILAG ÁTLÁTHATATLANOK, értelmetlenek. Minthogy Csoóri gyakorta elfelejtette J. Attila véleményét figyelembe venni: „A líra: logika”.
A Csoóri-versekben túlzsúfoltak és TÚL’VÉRSZEGÉNY SÁPADTSÁGGAL és ZAVAROS KÉPPEL ASSZOCIÁLNAK A METAFORÁK a szövegben. Ez a MŰHIBA szükségszerű következménye annak, hogy a vers’író MELLÉBESZÉL a Lényegnek. Csak azért szaporítja a szó’FORMÁKAT köd’tömeggé, hogy elködösítse azt a tényt, hogy például egy adott vers egészéből hiányzik a GONDOLAT fénye, mert hiszen még a vers végére sem képes a költői ÜZENET, vagyis „AZ ESZME á*t*c*s*i*l*l*o*g*n*i az Alakon” (J. A.)
***
Felvezetőként idependítek egy gondolatébresztőt arról, hogy mi fán termett, miből is lett ez a CSÓRI*CSEREBOGÁR ? Ennek illusztrációjaképpen idelöttyentek egy népdal-csasztuskázósan MONDANIVALÓS karrier*verset. Ezek a behízelgő egyszerűséggel ritmizált és rímeltetett négysorosok hasonszőrűek az akkortájt dögivel megjelenő versikékhez.
Amelyek szekérszám születtek a Párt által meghirdetett „Lobogónk Petőfi!” zászlaja alatt, amellyel valójában a túl aktuálisan, túl áthallásosan hangzó forradalmi J. Attila hangütését igyekezték háttérbe nyomni. (Akkortájt még a későbbiekben oly katasztofrászkarikázó Juhász Ferkó is rakásra nyomta az ilyes petőfieskedő szövegeket)
Íme lássuk a „tettes” Csoórit és az ő aranyos*kisfiús-pózba ereszkedően behízelgő versét, ama hírhedt:
„ARANYOS MADARAM”-ját:
„Aranyos madaram, RÁKOSI ELVTÁRSNAK
Sárga tollú madár, SZÁLLJ AZ ABLAKÁBA
merre szálltál eddig? s illendően, szépen
régen láttalak már. kocogtass be nála.

Régen jártál erre, Mondd meg néki, mondd meg
régen énekeltél,- —DE NE PANASZLÓAN—
SUGARAS NYARUNKRÓL hogy betegen fekszem,
még nem is meséltél. EZÉRT NEM HALL RÓLAM.
…………………………………………………
Szállj ide és maradj, MONDD MEG NÉKI, MONDD MEG
maradj itt sokáig így, ahogy üzenem:
................... hogyha felépülök, ……. TÜSTÉNT FÖLKERESEM
És hogyha útrakelsz és a színe előtt
csillaggyúlás előtt teszek hitet rája:
BUDAPESTRE REPÜLJ,- ÉN LESZEK A LEGHŰBB
ne is tarts pihenőt. IFJÚ KATONÁJA.
1953”
*
Mint köztudott— ezek az 1950-53-as idők a padláslesepréseknek, a szegény szegényparaszt fogak kiverésének a megalázó esztendei voltak.
*
No de elérkezett az idő, hogy a Csoóri versekről eleddig mondottakat —egy–egy verse egészét jellemző gondolati-érzelmi semmit’mondásait tükröző, (ámbátor azért mindig meghökkentésre szánt asszociációs bozontjaival „sejtelmeskedő”)— vers sorainak az illusztrációjával is alátámasszuk.
Íme:
— „Menni csak menni mindig,
ott lenni mindenütt,
négy égtáj légtornásza
lengni a hold-gyűrűn
…ELRÖPPENŐ VÉRTŐL RAGYOGNI,
városok neon-körhintáján
ájulásig körbeforogni.”

— „én a világ akartam lenni:
OROSZLÁN és FAGYÖKÉR együtt,
/— Milyen szerencse, hogy ezt
a faramucimód’absztakt kompoziciót csak mint ostoba vágyálmot realizálhatta versbe. —Szerk. megj./
… NEVETŐ HÓ,
A SZÉL ESZMÉJE és a magasság
széjjel csurgatott TINTAFOLTJA.”

— „Mi voltál szerelem?
... sem öröm, sem átok, csak borzongás,
csak A BORZONGÁS kísérete.”
(Talán csak nem az a bizonyos libabőrös...? —Szerk. megj.)
„Nem a nap jött el,
… hanem a szél: MELLEM KOSARÁT földerítő szerelem.
— Jó reggelt éjszakai vércsíkok,
leheletemben derengő fák.”

— „Ősz van, HÜLYÍTŐ KÖD, TÜRELEM KÖZÉPKORA
(esetleg, netán amolyan:
„középkorúaknak való”-féle —megj. tőlem)
Lecsatolom derekamról a KORT:
(Te Sándor! talán csak nem akarhatsz egészen KOR-talanná válni —Szerk. megj.)
hadd legyek VÉGLEG KIÁTKOZOTT.”
(Oh, hogy oda ne rohanjak! —mondanák pestiesen. Ni csak, hogy megtáltosodott... milyen egy mártír*koszorús fene’gyerek lett hirtelen ebből az óvatos’duhaj csóréból —Szerk. megj.)

— „Nem tudtam, hogy felnőtt lESZEK
s halált iszom, követ ESZEK”
( 1./ Micsodás egy zenei hatást fokozóan bongású, rémes rím-csiling! 2./ És micsodás egy vasakarat! A vasakaratú emberről szokták mondani: „Vasat ESZIK, szeget szarik, pléhvel törüli a seggit —Szerk. megj.)

— „Most kell a legszomorúbb Holdat kiköpni, mint csontot”
— „SZAKADT ruhám a szél majd ÖSSZEVARRJA”
(„SODRÓDNI látom a földön holnapi ÁRNYÉKOMAT”)
/Nos. Ez a költői hiperbola majdnem akkora ostobaság, amit az olykor szintén nagyokat*mondani*kész ILLYÉS követ el, mint pl. a ”Szegénylegény” c. versében (amely cím — az ő havi 200 pengő fixes banktisztviselő mivoltában már önmagában is— egy hiteltelenül blöffölő túlzás)
Továbbá azt bírja még írni: nemcsak hogy a „Szoknyájuk alá rejtenek a lányok, Ha szuronyaival keresgél a nap” és a „mezsgyék bokámra fonódnak”, hanem még ráadásul ( „Ha lúd, legyen kövér” alapon) még az
„ÁRNYÉKOM is L E S Z A K A D T rólam”, —mert ugyebár— „...futok SZA-KA-DAT-LAN”.
Ezzel Illyés valami olyan Nagyot akart kaszálni, egy oly híres METAFORÁT törekedett plagizálni, mint ami Arthur RIMBAUD „Koborlásaim” költeményében ekképpen található:
„Mentem, két öklöm két ronggyá rohadt zsebemben. A KÖPENY vállamon már ESZMÉVÉ S Z A K A D T” ... sebzett cipőm zsinórját pengettem egyre csak, mint lanton méla húrt” —Szerk. megj.)

— „Mikor már szép lenne a nyár
s a CSONTVÁZAS test szárnyalni tanulna:
(ezt „röppentyűs” bűvészmutatványt iskolában is lehetne tanítani —megj. tőlem)
korommal temeti be a Nap gödreit
s lefekszik melléd a VÉRFERTŐZŐ MÚZSA.
(Ejnye, bejnye! De hogy miket nem beszél itt össze meg vissza ez a küldetéstudatosan virtigli nép’nemzeti vátesz ? —Szerk megj.)

— „Egy ŐRÜLTET keresek magamban FOLYTON,
gépeknek, földrészeknek beszélő SZENTFERENCET”
/Szerk, megj.: Ez a két sor is nem más, mint egy álszent pózőrködés. Ezek szerint időnként az jár a fejében (amolyan mea’culpázó lelkifurdalkódzásképpen), hogy neki valójában nem csak „vizet kéne prédikálni és közben bort inni, hanem ténylegesen vállalnia kellene az „őrült szentferenci” sorsot, (a „véres, igaz életű” magyar költő sorsát).
De tüstént eszébe jut, hogy ő miért nem is meri vállalni az igaz magyar költők „nagy sorsát”. ??? Azért, mert jól tudja: „Ki magyar földön NAGY SORSRA vágyik... ROKKANVA jut el az éjszakáig.”
A „Második születésem” (amit hivallása szerint Ő, Juhász újmódi költészetének köszönhet) c. versében szintén afféle ravaszul lelkiismerteskedő pózba vágja hanyat magát, e szavakkal:
„Ez a világ nem kérte VÉREMET.”
Azt persze elfelejti hozzátenni, hogy: „De hát MIÉRT is nem...?” Hát azért nem kérte, mert ő eleitől fogva úgy HELYEZKEDETT, (valahogy minden korban olyan szerencsés helyzetbe találta magát, hogy neki sose kelljen akárcsak egy cseppnyi VÉRÉT is kockáztatni az elveiért.)
Vagyis ő minden korban a „VÉDETT helyzetből” hadakozó, óvatos’duhajnak a szerepét: a TAKTIKUS*KÖLTŐ pozicióját vállalta, holott jól tudta, hogy ez a jelzős*szerkezet egy abszurdum, mert ez a szószerkezet egy egymást kizáró, egymást kioltó, lenullázó fogalom.
Mindenkor úgy helyezkedett, hogy még csak a közelébe se kerülhessen a „VÉRES, igaz életű” költői sorsnak.
Ő is hasonszőrű vers’csináló volt, mint példaképe: ILLYÉS, aki ezt az igaz életű költői sorsot nem vállaló helyzetet imígyen fogalmazta meg annakidején:
„ÚSZTAM a vízen, FÖNT A FÉNYEN,
boldogan, hogy felül vagyok,
KÖLTŐI SZINTJÉN A VILÁGNAK,
amely alattam békétlen dohog”)

— „Majd MEGHALOK (no, tán csak nem? —megj.tőlem´)
...de a víz még mi vagyunk:
villámokat elnyelő ARANYLAP,
halak játszótere...
nyárnak LEVELESLÁDA,
TÜKRE A REPÜLŐKNEK.”

Mindennek elmondható ez a Csoóri, csak „véres, igaz életű” költőnek nem: olyannak, aki „Egy fájdalmas, nagy élet jussán” hódítana, mint akit „Lyányok s ifjak szívei védenek”; aki azzal lehetne vádolható ,hogy véresen komolyan veszi a versébe leírt szavait. Mint ahogy viszont ezt J. Attila megteszi. Aki minden versének minden szavában életre-halálra menő „játékot” űz. Azt írja például:
„Irgalom, édesanyám, mama, nézd, jaj kész ez a vers is”
Az egyik verse vége felé, azzal a véres hasonlattal hitelesíti a vers’szavait, hogy –úgymond- „MINT ALVADT VÉRDARABOK, úgy hullnak eléd ezek a SZAVAK” —Szerk. megj.)

És most lássunk itt alább egy nehány olybá vetemedetten csóró „KÖLTŐI KÉRDÉST”, amilyent még nem pipált a világ. Íme:

— „Hát voltak ...PATKÓS MADARAK?...folyók, mint homokon szétnyíló női lábak?
A FÖLKORBÁCSOLT REPÜLŐK engem vittek
odafönt? HÚSOM és CSONTOM KIRÁLYÁT?
s SZEMEMBE
KAUKÁZUS ZOMÁNCA pattogott?”
Csoóri verseiről, meg a hozzá hasonszőrű Juhász-félékről egyre többen szokták azt mondani, hogy az azokban szerepeltetett —gondolattól, érzésektől kiüresített— Szó’FORMÁK és Szóképek valójában, amolyan nagyképűen nagyzoló, ostoba túlzásoktól vemhedzett szálhámosságok, szelet’hámozó szószaporítások: ÉRTELMEZHETETLEN szótekervények. Más szóval nem a bonyolult mélységük miatt érthetőek nehezen, hanem —pofon egyszerűen szólva— azért, mert: ÉR-TEL-MET-LEN-SÉ-GEK...
Akik ilyesmivel vádolják Őkelmét, azokat Csoóri „törpe’lelkekké” metaforázza le. Ezen törpe’lelkű irigyekről az a véleménye, hogy ezek a törpelelkű Véleményezők önmagukat minősítik. Vagyis arról állítanak ki bizonyítványt önmagukról, hogy valójában idült analfabéták: egyszerűen nem képesek ésszel felfogni ezt a Csoóri*Juhász-féle bonyolultsággal asszociált —ezt a komplex metaforákkal átszőtt— MODERN LÍRÁT.

— „...zuhanNI,
hömpölyögNI,
elmúlNI tanítom magamat
s mellemen tüzet gyújtok, hogy VIRÁGOZZAK!”
— Jobb lett volna magamat LÁNGGAL
ETETNEM, s nem politikával - -
(De hát ezeket a semmitmondó főnévi igeneveket példul mi a fészkesfene okból kellett új-új sorba írogatni?
Meg aztán, miért is kellett ekkora ostobaságot elkövetni A SAJÁT MELLE ÉLLEN? Tán csak nem eme „tűz*virágzással” akarta magát eláldozni a szocialista haza oltárán? —Szerk. megj.)

— „és hangyák lesznek...a sétálóutca szürke medrében,
hangyák a nyitva hagyott szemek kaszárnyaudvarában...
s fogaskerék koszorúkkal
koszorúzzák meg majd az ürességet
gyönyörű lesz
én mondom GYÖNYÖRŰ lesz.”
(hű, ezen POCSÉTA sorok sorjázásából jött össze ez a vészjóslóan gyönyörű versnek szánt „édes” csalamádé-kotyvasz... —Szerk. megj.)

— „nekem már elég a LEVÉLERES ÉGBOLT,
mit lélegzeted arcomba kereget”
/de hát ez a közhelyeres-„égbolt” meg mi fán terem? —Szerk. megj./

— „HALLANI akarom: csurran-e még ÖKLÖMBŐL NYÁRI ÉRC
s a VÉRCSÉK szárnyatövében
CSIKOROG-E levegőt járó HOMOK.”
(Istenem! Hogy még mit nem akar „HALLANI” ezekkel a „HOMOK”-os szóképeivel, ez a vérbelien „népies-küldetéstudatú” Vátesz, ez a HEROIKUSAN POZŐRKÖDŐ „walesi BÁRD” —Szerk. megj.)
— „Arcod mellett a polcon
(Hű, micsoda egy népdal-küszöbös vers-indítás, de még csak most jön a java ezeknek a krimi*izgalmasan metaforázó-SZÓ*HÖKKENTMÉNYEKNEK —Szerk. megj.)
borotva alszik: FELHÚZOTT TÉRDŰ KÉS.
Lehetne GYERMEK, de lehetne VÉRSZOMJAS TÚSZ is.”
*
Íme rövidre’fogva így fest ennek a Csoórinak —a mindenkori Hatalom által zseniálisra, jutalmazásra méltóvá tupírozott— KÉPE sokunk szemében. Illyéssel, Juhásszal együtt olyan TABUSÍTOTT szent’tehenek ők, akiknek a Pomogáts-féle akadémikusok csak belebeszélik a hasába a borjút.
Különösnek tűnhet (persze nagyon is érthető) hogy Ő, a vérbeli TAKTIKUS —aki miközben annyira ágyékig, sőt nyakig gázolt, (avagy ügyesen sasszézott, helyezkedett) az érdekszagú POLITIKÁBAN— aközben A VERSEI ) 90 SZÁZALÉKÁBAN MELLŐZTE A POLITIKÁT.
Érthető ez azért is, mert ő is tudta (az Illyéstől tanultakat): prózát féllábon állva is tud írni az ember, de a vers az más... A vers minden porcikája ELÁRULJA és testidegen agyagként veti ki magából, a mellébeszélő FÉLIGAZSÁGOKAT, a manipuláns alakoskodást, a POLITIKAI TAKTIKÁZÁSNAK még a csíráját is.
Valahol be is vallja Csoóri, hogy a taktikázásban oly járatos Illyés atyai tanácsát (már az ’56 előtti évektől) nagyon is a szívén hordta és az eszére vette.
Jelesül Illyés, a kommunista rendszerbeli „költőfejedelem” —ez az agyonjutalmazott „hamis’próféta*Vátesz”— azt a tanácsot adta neki, hogy Ő (ez a „Vadfiú hajjal”) sürgősen akassza szegre a „POLITIKAI INDULATAIT” és írjon SZERELMES VERSEKET. Tegye ezt akkor, ha a „birtokon*belülieknek” dukáló hosszúkás költői életet akarja magáénak tudni, s ha vénségére a „TÚLÉLŐ*VÁTESZ” rangbeliek körébe akar tartozni.
És valóban: Folyamatosan a FELSZÍNEN úszkált ez a népi káder: A Rákosi, a Kádár diktatúrákban éppúgy, mint ebben a ’89-es „FORDULAT” utáni években, amelyet —a kvázi „folyamatosan víz alá nyomott ELLENZÉKI” létformája ellenére— fényesen kondicionált egzisztenciájú népi értelmiségként ért meg.
(Az ezután következő egy évtizedet a „Magyarok Világszövetségének” a bársonyszékében kellett „LEHÚZNIA”, mindaddig, amíg végre ki nem akolbólították onnét) Összegezve: ez a Csoóri —sem a pályafutása során, a Rákosi-Kádár diktatúrák idején, sem pedig a mosti mostoha időben— nem tartozott az értelmiségi pálya szélére sodort —„VÉDTELEN-elnyomott” körülmények ellenére is a szent költő-sorsot vállaló— egzisztenciák közé.
Amit persze senki nem irigyel tőle, de akkor ne MÁRTÍRKODJON annyit úton-útfélen ... mondván: a komm. diktatúra idején Ő —a „halálmegvetően BÁTOR ELLENZÉKI”— nem is egyszer, (hanem, —ha emlékezete nem csal— legalább kétszer is) volt ELÍTÉLVE ... „*szi-len-cium-ra”.
Ennek a „tarisznyahitű” —s ennek folyamányaként a komm. diktatúra alatt folyamatosan kiadott újabb és újabb verskötetei*megjelenéseinek*SIKERÉBEN sütkérező— CSOÓRINAK volt annyi esze, hogy mindig „jó időben jó helyen találja magát”, vagyis sosem került olyan gyermekien kiszolgáltatott, VÉDTELEN (csoró) HELYZETBE, amelyben azt kellett volna mondania, amit J. Attila írt önmaga helyzetéről, (a túlsikeres*Illyéssel kapcsolatos versének a végén):
„Nekem SIKERÜLT ...hogy csupán száraz kenyeret egyem az isten testén való osztozásnál”, vagy amit Csokonai —kora legnagyobbja— panaszolt föl: „Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon”
Nem. Ez a Csoóri —már akkor tudta, amikor megírta a RÁKOSI*csasztuskáját, hogy *Sikeres költő lesz. (Mint köztudott: itt hitet tett Rákosi pajtásnak, hogy: „én leszek a leghűbb ifjú katonája)”
Ezáltal már ekkor elhatározta hogy ő pedig nem fog beállni azon balek magyar költők sorába, akik „Rokkanva érnek el az éjszakáig”, hanem SIKERES Váteszként fogja elkerülni a csóró magyar költők gyászos sorsát.
Eszményképének e téren azt az Illyést választotta, akinek a támogatásával egyre impozánsabban tolathatott felfelé a versírók ranglétráján.
Pályafutása végül is túl’SIKERESRE kerekedett, olyanná, amellyel még mesterét (Illyést) is túlszárnyalata, hiszen azt még ez a —TAKTIKÁZÁSBAN oly zseninek mondható— költőfejedelem se seperhette be magának, hogy a vénné érett babér*koszorús-fejét, mint olyat, afféle külön a számára komponált oratóriummal kenegessék a templomban ...


2010. március Makray Imre

4 dal és egy bónusz

1.

2.

3.

4.

5.