Válasz Iminek költészet ügyben

Imikém, köszönöm a nagy írásodat - nagyon jól és meg nem cáfoltható érvekkel bizonyítottad be, hogy van kétféle költészet - az egyik az igazi költők terméke, míg a második fajta - a három példával igazolva - egy "álköltészet", avagy nem költészet, csak egy silány mása.

Hogy ez így uralkodik a magyar költészetben már vagy 70 éve, s hogy ennek mi az oka, és mit lehet csinálni? A kérdésnek rengeteg vetülete van, de az egyik fontosabb ok az például, hogy a költészetnek fontos szerepet tulajdonítanak olyanok, akiknek lényegében nem sok közük van hozzá. Így. pl. az állami nagyságok, állami vezető szervek, itt, ebben a történelmi korszakban a "PÁRT ". Sztálin majdnem minden nagyobb beszédében, szólhatott az a cukorrépa-termelésről, avagy a kulákok elleni harcról, mindig kitért a művészetek, így a költészet értékelésére is, pl. Majakovszkijt, aki öngyilkos lett 1929-ban a szovjet politika iránya (valamint személyes válsága) miatt, ő, Sztálin nevezte a szovjet költészet nagy mesterének, mire fel mindenki abbahagyta Majakovszkij csepülését (az öngyilkosság nem volt egy bolsevista erény!) és mindenki elkezdett lépcső formában megírt verseket írni, utánozva a "mestert ". Rákosi és Révai is hasonlóképpen jártak el - a PÁRT mindig tudta, mi a jó művészet, s meg tudta pontosan állapítani, hogy mi a jó költészet is. Ezt pontosan elfogadta "mindenki", íróktól kiadókig mindenki, s egy egy ilyen " fentről " lejövő kritikán aztán el lehetett (kellett) csámcsorogni még sokáig, felhasználva (és kihasználva) az irányeleveket , mint egy bunkót - ha kellett, vagy a penzeszsákbol kicsorgó jutalmakat, amíg s ameddig csak lehetett.

Hogy ez mennyire groteszk, azt abból is meg lehet állapítani, hogy a "demokráciák" (mármint a "Nyugatiak") vezetői nem hogy nem tettek ilyen fajta kijelentéseket, de még talán eszükbe sem jutott, hogy ők ilyesmit tehetnek. Képzeljünk el egy amerikai elnököt, aki egy politikai beszéd végén elkezdte volna az amerikai költőket kritizálni? Körberöhögték volna. Vagyis ez a politikai berendezkedés nem tartott es nem is akart igényt tartani arra, hogy irányt adjon a művészeknek, költőknek.

Még mielőtt valaki is arra gondolna, hogy én lengetem itt a "szabadság" zászlaját a "nyugati demokrácia" felsőbb voltát dicsérvén, meg kell mondanom, hogy egy ilyen fajta műveletet én ugyanolyan groteszknek vennék, mint a fentebb említett művészet-kritikai kiruccanasokat egy "nyugati" politikus részéről. Egyszerűen csak arról van szó, hogy a két fajta politikai elvárás két fajta nyomásokat, de lehetőségeket is rejteget: az első - egy autokratikus elképzelés: nem csak büntet, de dicsér és jutalmaz is, míg a másik fajtát a művészetek ügye eléggé hidegen hagyja.

Visszatérve az általad kritizált költőkre (ill. ál-költőkre) ők az autokrata politikai felfogás megjutalmazottai (ugyanakkor úgy tesznek, mintha egy ilyen fajta felfogás nem létezne). Hogy ez hogy jelenik meg aztán magában a művekben - az már egyéniség és a politikai szelek irányának a függősége, pl. megengedi (ill. szorgalmazza) a napi politikai irány "politika-mentességét" (vagyis tegyünk úgy, hogy a politika nem érdekes, tehát írjunk minden másról de ne a "politikáról" - vagyis, tessék csak teletömni a verseket hülyeséggel, pornóval, vagy baromsággal, vagy ön-mellveréssel - mindent szabad - addig, amíg a "bibis"-hez, mint a gyerekek mondják, nem nyúlunk hozzá). S ha az egyik költő ezt úgy tudja csinálni, hogy "iskolát" teremt - üsse kő, annál jobb, legyen ő a főkolompos, aki megadja a nyájnak az útirányt, s ne kelljen a " PÁRT"-nak mindig újabb és újabb ötletekkel előjönni, hogy mi az ami jó, és mi az ami rossz.

Hogy ez az " áltudomány (a "hazug álmok papjai"-tól ) csak egy "Ersatz" tudomány, ami olyan, mintha éhes ember kezébe papundeklit adnál, mondván, hogy "majdnem" úgy néz ki a papundekli, mint a kenyér- tehát tessék csak jó kedvvel kanyarintani belőle. 1956-ban azt hiszem Tordas (már nem jut eszembe a keresztneve) irt egy hatalmas cikket : "A tenger vize iható", sokan emlékeznek talán meg rá - arról volt szó, hogy a PÁRT kijelentette, hogy a "tenger vize iható" - mire a szomjas tömegek nekiindultak a tengernek szomjukat csillapítani, és csak nagy fanyalgással kellett rájönniök, hogy "valami miatt" a tenger vize mégsem iható.

Ami 1956 ban történt, nemcsak Magyarországon, hanem kisebb-nagyobb eltolódásokkal, mindenütt, ahol a PÁRT szabta meg a jó és rossz határait, egyenesen következett abból, hogy a emberek megunták az örökös utálkodást és kiokádták a tenger vizet, s "tiszta vizet" kívántak a pohárba. S hogy ez egyből kihúzta az "ál-költők" talpa alól a szőnyeget, az világos. S megjelentek azok a költők és költemények, amelyek ennek az undornak adtak kifejezést.

Itt ebben a blogban is - ha jól megnézed a kb. huszonvalahány bejegyzésből legalább vagy 6-7 ezzel a témával foglalkozik - a Csilla által összeállított kis magyar PÁRT "álirodalom", ill. annak gúnyolását bemutató költészet, Lali írása Marjai versikéiről, s az én Előszavam a "Szabadság a hó alatt- Ismeretlen orosz költészet: 1957-67" c. kötethez, nem is beszélve Kersznovszkaja "Barlangrajzok"-járól, avagy Okudzsava dalairól a Ballada a katonacsizmákról és az Imádáságról, avagy Jutka megható írása Cseh Tamásról (és művészetéről) - mind azt mutatják, hogy az igazi költészet nem bírja el az ál-költészetet - mint ahogy poshadt, nyálkás vizet sem lehet eladni tiszta forrásvíznek.

S hogy ebből mi következik? Két dolog: a művészet ne legyen az állam (a politika) ügye - ne büntessék, s ne doppingolják a művészetet (annak ellenére, hogy ez egy kétélű kard lehet - az éhenhaló művész árnya lebeg a kérdés háta mögött!), s másodszor pedig: a művésznek legyen elég akarata, életereje, kívánsága, hogy ne várjon el, ne követeljen, ne akarjon elfogadott lenni (mármint a politika nagyjaitól).

Ez nagyon egyszerűnek latszik - a gyakorlat persze sokkal keményebb, de nem keményebb, mint egy állami pórázon kikötve szűkölni..

Hogy ne legyenek a költők politikusok ? Ne "szóljanak bele" a politikába? Hova legyen akkor a magyar költészet sava? A kérdésnek ismét rengeteg ága-boga van, de az alapvető eszme nem változik: lehetne József Attilát idézni : "Költő vagyok - mit érdekelne engem a költészet maga?" Igen- s ő vállalta a "következményeket". Maga, egyedül.

Egy amerikai költő, Robert Frost mondta egyszer, hogy a politika és a költészet között nagy különbség van: a politika " bántódásokkal" foglalkozik- míg a költészet témája maga a "bánat ". A kettőnek van és lehet kapcsolata, de míg a " bántódások " (így fordítom a "grievances " szót, hogy megtartsam valamennyire a Frost által létrehozott szójátékot, ami a mondás lényege: a költészet témája a " bánat " ( "grief " ). A " bántódások"-at orvosolni lehet, de a "bánat "- az emberi lét elkerülhetetlen velejárója.